Az Ödipusz-koplexus hogyan jelenik meg a Hamlet alapkonfliktus helyzetében? Van-e jelentősége?

Freudot végre el kellene dobni a francba, amúgy. De ha házi feladat, van itt egy anyag:

“Ödipusz- vagy Oresztész-komplexus

Elég egyszer látni egy Hamlet-előadást ahhoz, hogy a néző emlékezetébe vésődjék a dán királyfi alakja, aki fekete ruhájában kiválik a pompás öltözetű udvaroncok tömegéből, megboldogult édesapját gyászolva. S valószínűleg emlékezetes marad az a jelenet is, melyben a Királyné az életét féltve segítségért kiált, mire Hamlet leszúrja Poloniust, Ophelia apját, aki a kárpit mögé bújva meg akarta védeni a Királynét tulajdon fiától.

Már csak e jelenetek nyomán is felmerül az emberben a kérdés, hogy van-e egyáltalán Ödipusz-komplexusa Hamletnek. Az apa iránti gyűlölet és az apa halálának vágya helyett hatalmas szeretet és végtelen gyász a halála miatt; az anyához való hangsúlyozott kötődés helyett ellenséges beállítódás: ha ezek komplexusra utalnak, akkor az csak valamiféle antiödipális komplexus lehet.

Az ilyen antiödipális viszony nem ismeretlen a görög mitológiában és dramaturgiában, feltűnik például Elektra és Oresztész mítoszában. Elektra rábeszéli fivérét, Oresztészt, hogy ölje meg anyjukat, akit Elektra gyűlöl, és így bosszulja meg szeretett apjuk halálát, akit az anya a szeretőjével meggyilkolt. Az apa iránti szeretetét és anyagyűlöletét tekintve Elektra tehát valamiféle női Hamlet, úgyhogy egyes pszichoanalitikusok valóban Elektra- és Oresztész-komplexust emlegetnek, s egyesek Hamlet efféle komplexusával kapcsolatban Hamlet, sőt Shakespeare jellemének állítólagos nőiességéről beszélnek.

Míg Frederick Vertam amerikai pszichiáter Hamletnek az anyjához való viszonyát a különleges Oresztész-komplexus számlájára írja (tőle ered az elnevezés is), a pszichoanalitikusok többsége arra a megállapításra jutott, hogy az anyagyilkos impulzusok éppenséggel a feldolgozatlan Ödipusz-komplexus következményei, és az intenzív incesztuózus vágyak elleni védekezés folytán ütötték fel a fejüket. S hogy ilyen incesztuózus vágyai csakugyan vannak Hamletnek, az számos szöveghellyel alátámasztható.

Már az első monológban, ahol anyja szemére hányja, hogy két hónappal az apa halála után máris a „vérnászi ágyba” sietett, egybekélt a sógorával, Claudiusszal, Hamlet visszaemlékezik anyjának apja iránti szerelmére is, és így szól: „Szenvedéllyel / Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát / Növelte volna tápja…”. Habár nincs okunk kétségbe vonni, hogy Hamlet tudatosan örült annak, hogy a szülei ennyire szeretik és megértik egymást, a tény, hogy felfigyelt anyja szenvedélyes csüggésére és megjegyezte azt, valamint az emlékezés módja alátámasztják a feltételezést, hogy abban, ahogy boldogságukat megélte, némi tudattalan féltékenység is rejtezett.

Ezt igazolja az is, ahogy Hamlet az anyjával és Opheliával viselkedik a színielőadás kezdete előtt, mellyel meg akar bizonyosodni arról, hogy valóban apja szelleme volt-e a Szellem, akivel beszélt, és valóban a nagybátyja, azaz a tulajdon édestestvére ölte-e meg az apját. Amikor az anyja hívja, hogy üljön mellé, Hamlet elutasítja ezt, és Ophelia mellé ül azzal, hogy „itt vonzóbb érc van”. Ophelia társaságát ekként előnyben részesítve anyjával szemben, Hamlet a többé vagy kevésbé vonzó szexuális tárgyak azonos csoportjába sorolja őket. S ezt tovább folytatja az Opheliával való igen szabad, helyenként érzékien csipkelődő beszélgetésben. Amikor Ophelia megjegyzi, hogy a prológus rövid, Hamlet visszavág: „Mint a nő szerelme”, szemlátomást Ophelia vele való szakítására és anyja második házasságára célozva. Habár elsősorban a Király lelkiismeretére vadászik, nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy az anyjába bökjön.

E viszonya anyjához akkor jut leginkább kifejeződésre, amikor az előadás után, letörve anyagyilkos gondolatait, bemegy a hálószobájába. Itt először is kiadja a dühét „hiú szót viszonzó” nyelvével, majd megöli Poloniust. Majd amikor apja Szelleme is arra hívja fel, hogy nyugtassa meg rémült anyját, Hamlet lecsillapodva, sőt bizonyos gyengédséggel kérleli őt, hogy többé ne menjen második férjének ágyához, hanem álljon ellen a kísértésnek. Ám amikor az anya ezek után is, kétségbeesve és zavartan megkérdi, hogy mit tegyen, Hamletet felingerli ez a habozás, amellyel tanácsát fogadja, ismét belobban, és szarkasztikusan, sértődötten válaszol: „Hadd csaljon ágyba a pöffedt király, / Csipdesse arcod, hívjon mucijának, / S egy-két büdös csókért, vagy mert fene / Ujjával ott babirkál nyakadon, / Tálalj ki mindent: hogy hisz voltaképp / Én őrült sem vagyok, csak tettetésből.” Itt ismét szembeszökő, ahogy Hamlet az anyja és a Király szerelmi játékát ecseteli igen részletesen a csipkedéssel, becézéssel, csókokkal, simogatással. Ezt Hamlet – a megboldogult apján való szenvedélyes csüggéssel ellentétben – a valóságban nem láthatta, csak képzeletben. A gyászoló és az anyja miatt elkeseredett Hamletnek tehát nemcsak apja és anyjának érzéketlen hűtlensége járt a fejében. Ilyen fantáziái az eldobott szeretőnek vannak, ilyen szavakat a hűtlen szerető kap, sokkal inkább, mint egy anya a gyászoló fiútól, még ha másként viselkedik is, mint ahogy az egy búslakodó özvegyhez illik.

Mindez arra utal, hogy Hamlet nem győzte le és nem múlta felül teljes mértékben Ödipusz-komplexusának e komponensét: a vágyat, hogy az apja helyét foglalja el az anyjánál. Ez a vágy még csak nem is teljesen tudattalan: nemcsak az anyja hűtlenségét és érzékiségét szóvá tevő éles szemrehányások álarcában bukkan fel, hanem bizonyos fantáziákban is, sőt agresszív cselekedetekben, melyek néha – például amikor az anya kimondja, hogy fülébe „mint tőr” hatolnak szavai, és kérleli, hogy hagyja abba, mire Hamlet egyre hevesebb támadásba lendül – kifejezetten szadisztikus színezetűek.

.

“abban, ahogy boldogságukat megélte, némi tudattalan féltékenység is rejtezett.

”

Amit ezek a szófoó, ferdült agyú kóklerek mindig elfelejtenek tekinteni= az egészséges gyerekben van némi féltékenység, amikor látják szüleiket pl megölelni egymást, puszit adni egymásnak. Mert ösztönösen azt akarják, hogy mindketten őt szeressék, mindketten őt öleljék. Én rendszeresen tapasztaltam a családban, famíliában, barátoknál, ismerősöknél, hogy a kicsi szétválasztja őket, közéjük furakodik, magának követeli az ölelést.

Normális embernél ezt normális elemző nem a szülő iránti szexuális, vagy értelmi szerelmi vágyra vezeti vissza. Hanem az érzelmi biztonságra.