Tönkretesszük egymás életét?

Írsz nekem privátban, visszaírok, elkezdünk beszélgetni. Szimpatikusak leszünk egymásnak, átmegyünk Messengerre. Látunk képet is egymásról és külsőre is bejön nekünk a másik. Mivel nem lakunk messze egymástól, úgy döntünk, találkozunk. Az első randi nagyszerűen sikerül, mindketten érezzük a pillangókat a gyomrunkban. A elsőt hamarosan több randi követi. Ellenállhatatlan vágyat érzünk egymás iránt. Felmegyek hozzád, megnézünk egy filmet és történik, aminek történnie kell. A szex valami eszméletlenül jó, egyikünk sem élt még át ilyet korábban. Egyre több időt töltünk egymás társaságában. A kezdeti rózsaszín köd felszáll, előtérbe kerülnek a problémáink. Kiderül, hogy mindketten pszichés problémákkal küzdünk. Borderline személyiségzavar. Megvolt a kezdeti idealizálás, most jön a leértékelés. Ordítozunk egymással, tányérok törnek. Szakítunk, de csak pár napig bírjuk külön. Hiányzik a másik, de közben a pokolra is kívánja. A büszkeségét legyőzve egyikünk telefont ragad és felhívja a másikat. Sírás, zokogás, bocsánatkérések, nem fog többé előfordulni. Folytassuk. Újra összejövünk. Kapcsolatfüggők vagyunk. Megint minden olyan, mint az elején. Eltelik egy-két hét, majd kezdődik az egész előlről. Majd újra és újra. Közben szép lassan tönkremegyünk lelkileg. Még jobban, mint eddig. Mi lesz ennek a vége?

Na, valaki? Harmincas leszbikus nő vagyok. Ja, és mellesleg transz. Kár, hogy így senkinek se kellek. Hát még a lelki problémáimmal. Megint csak a transzfób válaszok. Én nem is vagyok nő, csak egy levágott farkú elmebeteg pasi, aki nőnek képzeli magát. Ne is koptassátok a billentyűzetet, felesleges. Egyedül fogok megrohadni. De nem baj, majd veszek egy macskát és akkor nem leszek egyedül. A macskát nem érdekli, hogy mi van a lábaim között. Neki csak a kaja kell.