20-30 éves, magukat sikeresnek, intelligensnek és boldognak tartó emberek, itt vagytok?

Az élet nem habos torta,

küzdve küzdj és bízva bízzál .

Arthur Schopenhauer szerint az élet alapvetően egy szenvedés. Az akarat valaminek a hiánya, tehát szenvedés; ha elérjük, amit akarunk, a kín egy pillanatra megszűnik, de nyomban új kívánságok, egyben új kínok támadnak.

Amikor ezt meghallottam egy műsorban rögtön megvilágosodtam, nagyon igaza van. Tényleg alapvetően szenvedünk, és folyamatosan azért küzdünk, hogy ezt enyhítsük. Amikor ez sikerül, akkor vagyunk boldogok. De őszintén ez mennyi idő a teljes életedből? Semmi! Folyamatosan küzdeni kell az ilyen pillanatokért, de ha el is éred, csak ideig-óráig tart és utána kell valami más. Tehát szar az egész élet. Amit te keresel kedves kérdező, az nem létezik, ilyen nincs.

Előző, nos, ezért nem szabad célorientáltnak lenni. Egyesek azt hiszik, hogy ez kiábrándultság, cinizmus.

De én nem a sodródást értem ez alatt, hiszen az a másik véglet.

Az úton érdemes lenni, helyes irányban. És akkor sokkal kevesebb fajta szenvedésnerk marad esély megjelenni.

Én így látom. Utólag megtudtam, hogy a taoizmus is ezt véli.

És ha már Schoppenhauer, tudtommal ő mondta azt a másik nagy igazságot is (erre is rájöttem anno tizenévesen, mielőtt tudtam volna, hogy létezett-e valaha is egy Schoppenhauer nevű faszi), hogy mindenki_: ugyanaz az "én".

Hiszen mindenki azt mondja magára: "én". Mindenki ugyanazt mondja önmagára...

És ez tényleg így van, mivel minden és mindenki egy tőről fakad. A részletekben van csak eltérés.