Szeretnéd kiönteni a lelked? Szomorú, magányos vagy? Úgy érzed igazságtalan az élet? Hibákat követtél el, melyeket nem tudsz megbocsátani magadnak? Nem találod a helyed? Szeretetre, együttérzésre vágysz? Elnyomod az érzéseid, és feszült vagy?

Kedves kis kérdező.

Vajon itt vagy e meg ezen a plattformon? Hát majd megtudjuk.

Nekem az a problémám, hogy nagyon magányos vagyok. 1 éve nem találok magamnak társat, és úgy érzem, hogy lehet hogy már nem is fogok soha. Most már annyira el vagyok keseredve, hogy kezdem teljesen feladni.

Annyira hiányzik, hogy valakit szerethessek, és hogy engem is szeressen valaki, hogy azt el sem tudom neked mondani.Ehhez hozzá tartozik az, hogy engem még nem szeretett soha senki igazán, és én sem tudtam még szeretni senkit sem úgy isten igazábók szívből.

Egyszerűen nem sikerül semmi.Pedig hidd el, nem iszok, nem dohányzok, van saját lakásom Bp.-en, van munkám, jól és sportosan öltözködöm.

Sokszor már az öngyilkossag gondolatával foglalkozom, mert úgy érzem, nincs értelme élni.

Hiába van meg mindenem, hiába lenne elvileg egy jó életem, társ nélkül minden dolog értelmét, és értékét veszti.

Nincs kiért felkelni reggel, nincs kiért hazaérkezni, mert tudod hogy nem vár senki.

Így könnyen megfogalmazódik az emberben, hogy van ennek így értelme? Hát nem sok. Sajnos az a baj, hogy nem sok.

Pedig tudom, hogy nagyon sokan keresnek társat, nagyon sokan magányosak, de akkor miért van az hogy nem találkoznak össze a társkeresők.

Én 53 éves ffi vagyok, tudom hogy nagyon sok magányos nő is van ebben a korosztályban is.

Amikor az ember jár kel az utcàn, az üzletekben meg mindenfelé, akkor úgy tűnik, hogy senki sem magányos, pedig nagyon sokan. Elkébzelni sem tudom hogy mi lenne a megoldás, de az biztos, hogy én már szinte teljesen feladtam. Csak akkor meg minek élek? Ez egy nagyon jó kérdés.

Na mindegy, köszike hogy meghallgattál, és majd csak lesz valahogy.

Neked minden jót, és boldog életet kívánok.

Nincsenek barátaim...egyszerűen nincs kivel beszélgessek. A családommal nem lehet mert teljes leszarják amit mondok vagy egy vállrándítással elintézik. Az összes osztálytársam cigizik,iszik,bulizik,pasizik. És ezek a témák engem még abszolút nem érdekelnek. Szóval velük sem találom a közös hangot. Meg alapból szociális fóbiám is van tehát nem megy túl könnyen a barátkozás. Régen voltak barátaim, de miután elköltöztünk velük is megromlott a kapcsolatom.Úgy érzem teljesen egyedül vagyok, csak magamra számíthatok.

Most 8.os vagyok, remélem hogy gimiben sikerül barátokat szereznem, mert nem bírom már így tovább :(

Májusban két héttel az évfordulónk után tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy a páromat elveszítem a koronavírus miatt. Mindig küzdöttem, hogy jó legyen neki, mindent megtettem amit tudtam, hogy boldoggá tegyem, hogy biztonságban érezze magát, de semmi nem működött.

Először azzal próbáltam a fájdalmamat enyhíteni az elvesztése után, hogy azonnal keressek valakit magam mellé. De arra nem számítottam, hogy nem lesz boldog a pótpárkapcsolat.

Aztán nyáron észrevettem hogy sok idióta rosszul hordja a maszkot és őket okoltam az elvesztése miatt, legszívesebben gázkamrába küldtem volna őket tömegesen, mert így akartam megbüntetni a koronavírust, így akartam volna bosszút állni a páromért.

Mára már minden energiám kimerült. Üres vagyok, csak a fájdalom maradt bennem. Nincs étvágyam, nem bírom a víz érintését, le vagyok gyengülve és semminek nem vagyok képes örülni. Egyedül maradtam, úgy érzem soha senki nem fog engem úgy szeretni, ahogy ő szeretett engem. És csak ront a helyzeten, ha boldog embereket látok magam körül, akik szeretve vannak. Olyankor én is kényszert érzek hogy nekem is legyen újra valakim, mert rettegek a magánytól és attól ha lemaradok valamiről.

Sehol nem érzem magam biztonságban, úgy érzem hogy nélküle már sehol nem látnak engem szívesen. Rettegek hogy kirúgnak az egyetemről, rettegek hogy kirúgnak a munkahelyemről és rettegek, hogy soha nem leszek boldog...