Hogy lehet túl élni, ha elvetélek?!

Nagyon sajnalom. :(

Fel kell dolgoznod, a gyaszfolyamat lepeseivel, mint mikor egykozeli hozzatartozodat veszted el.

Tagadas, harag, alkudozas, depresszio, elfogadas.

Ha nem megy, merj segitseget kerni szakembertol!

Sokat segithet hasonlo helyzetben levokkel beszelgetes, forumok.

Nagyon-nagyon sajnálom ami történt. Rettenetesen nehéz lehet Neked most.

Nem írtad, hány hetes volt a babád?

Leírom az én vetélése(i)m történetét, hátha erőt merítessz belőle, bár tény azért ennyire nem volt durva mint a Tied.

Nálam 5-6 hetesen ment el magától, úgy néz ki életképtelen volt. Első terhesség és nagyon vártuk, készültünk, páromnak nagy különlegesen jelentettem be a pozitív tesztet, buta fejünkre még pár embernek el is mondtuk. Szóval jó nagy rákészülés volt ezért még nagyobb csalódás. Nekem kb 3 hónap kellett, mire túl tudtam magam tenni magam rajta. Ennek is megvan a folyamata, mint egy gyásznak. És akárki akármit is mond, nem csak megszületett embert lehet gyászolni, egy meg nem született pici lényt is lehet gyászolni.

És amikor már túllettem rajta, utána estem csak teherbe, mintha addigra lett volna a lelkem is készen rá. Tudom, az ilyenkor mondott kritikák mintha beleégnének az ember agyába. Én még ma is tisztán emlékszem anyám vállvonogatására hogy 'ez csak egy vetélés, mit vagy úgy kiakadva' meg 1-2 ilyen beszólásra. Ez van el kell fogadni, az idő enyhíteni fogja majd és később már csak egy emlék lesz, nem fog fájni.

A második vetélésem a második baba próbálkozásánál volt, ugyanilyen 6 hét körüli időszakban. Magától ment el, egyszer csak a WC-n találkoztam vele (egy darab véres kis gömb volt). Először sokkolt de utána pont itt a gyakorisok vígasztaltak azzal, hogy legalább el tudtam tőle búcsúzni. A második vetélésem már nem viselt meg annyira, már tudtam mire számíthatok és úgy voltam vele egyszer úgyis terhes leszek, csak nem most. Kb 5 hónap múlva lettem megint állapotos a második babánkkal.

Én azt tanácsolom, hogy hagyd végigmenni rajtadon az egészet. Nem kell elfojtanod a bánatod, nem kell viselkedned. Nyilván munkahelyen igen, de egyébként meg nyugodtan legyél szomorú. Próbálj a pároddal minél többet beszélni róla, osszatok meg az érzéseiteket egymással. Biztosan ő is gyászol magában.

Nagyon fontos tudatosítanod magaddal, hogy ez nem a Te hibád. A mai világban a vetélés szinte szégyennek számít és a nők ezt magukban őrlik fel. Nem azt mondom, hogy ki kell kiabálnod, de igenis fel kell dolgoznod. Én erre csak a második vetélésemnél jöttem rá, és sokkal jobb volt így és sokkal hamarabb is feldolgoztam. Ha beteg lennél az a Te hibád lenne? Ha kiderülne mondjuk hogy rövidlátó vagy az a Te hibád lenne? Akkor a vetélés se legyen az.

A kórházban ahogy viselkedtek Veled az gyalázat. Nem kell emiatt még Neked érezni vacakul magad. Az emberek szolgálatában vannak, kötelességük lenne normálisan viselkedni velük. Én külföldön élek és itt ez egyáltalán nem lenne ez normális. Nem mondom, hogy pátyolgatják az embert, de normálisan állnak hozzá. Vetélés az vetélés mindenhol, de legalább nem érzed magad megalázottan. Sőt szakembereket ajánlanak fel akikhez fordulhatsz ha gondod van. Ennek kellene a normálisnak lenni.

Egyébként hidd el, kegyetlen tudom, de ha nem marad meg a baba akkor jobb is így. Inkább ez mint egy későbbi vetélés vagy egy súlyosan károsodott baba aki szülés után fog távozni. Szóval ha életképtelen akkor ez jobb így mindenkinek. És hidd el, egyszer majd Te is babás leszel, csak nem most.

Mielőtti testi és lelki gyógyuülást!

Az én terhessegemet 8 hetesen fejezték be, de már nem fejlődött, embrió sem volt.

Sokkolt, hogy miért történt, miért velünk. Nem akartam beszélni senkivel, iszonyatosan idegesitett minden vigasztalonak szánt mondat. Nem igaz, hogy egy sejtcsomó volt, a mi babánk lett volna, ha megszületik.

Hagyd magad szomorúnak lenni, dühöngj, ha úgy érzed, az kell.

Én még s férjemmel sem akartam beszélgetni. Egyedül akartam lenni.

Hetekig tartott ez így, nekem ennyi idő kellett.

Aztán azon gondolkoztam, mit fogok legközelebb másképp csinálni. Mindenképpen akartam újra babát.

A harmadik ciklusban újra terhes lettem. Az első nyolc-tíz hét nagyon nehezen telt. Most minden oké, 16 hetes, genetikai vizsgálaton is voltam, az is rendben.

Túl leszel rajta, de adj magadnak időt. Sok erőt kívánok neked ehhez!

Igazán sajnálom, ami veled és ahogyan történt. 7 héttel ezelőtt volt középidős vetélésem, 23 hetesek voltunk,volt idő,amikor azt hittem megbolondulok,ezt nem lehet túlélni,amikor már mozgott,amikor már egyre erősebb kapcsolat alakult ki,amikor már apa is érezte és látta a mocorgását a pocakban. Máig nincs eredmény,talán hétfőn már kapunk választ a miértekre, akkor gyulladás volt a véremben,ezt tartják leginkább indoknak. Ráadásul azóta is olyan nehezen alakul minden,de hétfőn talán már meg tud vizsgálni a doki, erre a hétre kaptam kontroll időpontot,de közben az orvos nem dolgozott,szóval minden összejön. A patológiára is személyesen mentünk el a szövettani eredményért, mára ígérték,remélem hétfőre lesz belőle valami. Nem tudom honnan van ennyi erőm, de talán az hajt,hogy megtudjam az okokat és kiderítsem mit kell változtatnom, szerencsére,ez a doki több vizsgálatot is javasolt,ezért várom már a kontrollt,hogy el tudjunk indulni.

Megértelek,én is magamat hibáztattam,hogy valamit nem jól csináltam, hogy bennem volt valami,ami miatt ez történt, folyamatos volt az önvád,ez már enyhült, de azt gondolom,ezen mindannyian átesünk,hiszen a mi testünk ad otthont a kicsi életeknek. Azonban nem szabad magad beleélni az önvádba,ez is egy természetes reakció,de tudni kell túllépni rajta,és megerősíteni magad lelkileg,fel kell fogni mi történt,el kell sajnos fogadni,mert ezen nem tudunk változtatni,de ha egészséges lélekkel éljük tovább a mindennapjainkat, akkor a testünk is egészséges és kész lesz arra,hogy egy újabb életnek adjunk otthont.

Az illetékes kórházban velem is bunkó volt az ügyeletes orvos,de behívattuk az én orvosomat,aki tovább küldött a megyei kórházba, ott pedig egy nagyon alapos orvost kaptam,hálás is vagyok neki,ő az,akire ennyit várok :) de úgy érzem megéri.

A férjemmel mérhetetlenül megerősödött a kapcsolatunk,egy angyali kapocs is van köztünk. Sokat köszönhetek neki. Múlt héten már dolgozni is visszatértem, nehezek az első napok,mert nem értem,mit is keresek ott, de sokat segít a gondolataim elterelésében. Nehezen mozgok ismerősi környezetben,még mindig azt mondanám,hogy kerülöm az embereket,a szemükben látott részvét és sajnálat zavar,tudom,hülyén hangzik.

A férjem mellett nagyon sokat segített az,hogy hasonló sorsú anyákkal beszélgettem és teszem mai napig, fórumozok, meg is írtam a történetünket egy blogra,szóval ez sokat segít,mert úgy érzem,leginkább azok értik meg a dilemmáimat, félelmeimet,kérdéseimet, akik átéltek hasonló borzalmat.

Sokan mondták azt,hogy a természet elvégzi a dolgát,tudja,mit kell tennie,lehet,hogy beteg lett volna a baba,ezt vallom én is,kisebb terhességek esetén,hiszen sok esetben valóban genetikai rendellenesség a gond,és talán így még jobb is,de attól még nagyon fáj. Az én esetemben úgy érzem,a baba egészséges volt,az én szervezetem a ludas,de nem nyugszom addig,amíg ki nem derítem.

Kitartást Neked,de éld meg a gyászodat,sírj,vonulj el,menj le a legmélyebb fájdalomig,és észreveszed majd idővel,hogy lassan elindulsz felfelé ebből a mélységből. Anyák vagyunk,szülők vagyunk,csak a mi gyerekeink angyalnak születtek.