Csak én vagyok azzal így hogy tetszik a terhes poci, volt valaki hasonló helyzetben hogy tetszet magának terhesen?

A face tele terhes nők önimádo képeivel, szoval biztos.

Én a magam részéről nem tudtam elvonatkoztatni a babátol, hogy a magam szépségének lássam. Én ugy néztem a pocakomra, hogy ott van benne a babám, és azon kattogtam és sokszor hogy miért nem átlátszo, annyira szerettem volna a babát látni kevés volt az az egy 4 vagy 5D-s UH. Ezen sopánkodtam magamban sokszor. Ha kipuposodott és keményebb volt egy részen, csak tippelgettem, hogy most a hátát simogatnám? Amikor felébresztette a telefonom és nyujtozkodott, éreztem hogy lassan kinyujtja a lábát (vagy mit), azt is sajnáltam hogy nem látom. Uh-n elkaptunk egy nagy ásitást és hogy kiváncsian nézte a hasfalam (ott finoman nyomkodta a doki hogy ébredjen fel)

Én kifejezetten utálom.

1. gyerekkel szerencsére nagyon kis hassal mentem szülni.

Most a 2. babánál sokkal nagyobb a hasam, nagyon nem szeretem, zavar, hogy nem bírok normálisan élni miatta ( bár szülés után ez még rosszabb lesz).

Nekem nagyon kettős érzésem volt végig.

Egyrészt utáltam, alig fértem el mindenhol, nehéz volt, hatalmas, egész életemben nádszálvékony voltam, annyira idegen volt az érzés, hogy ilyen nagy és otromba a testem.

Másrészt olyan szép terheshasam volt, megnőttek a melleim, néha igazán "beérett" nőnek éreztem magam, és olyan megnyugtató volt magamra nézni.

Nekem nem sikerült tudatosítanom, hogy egy baba fekszik bennem, én inkább hasként gondoltam mindig a pocakomra, nem babaóvóhelyként.

Egyébként kb a 6. Hónapig nagyon torz volt a hasam, gondolom a vékonyság miatt, a 7. Hónaptól vette fel azt a kellemes körte formát, előtte inkább valamilyen hatalmas hirtelen és élesen körükhatárolt daganatra emlékeztetett.