Kíváncsi lennék, ki hogy viselte mentálisan a terhességét?

Ilyen gondolataim nem voltak. Az utolsó két hétben viszont már nagyon foglalkoztatott a kilakoltatás gondolata, annyira szétnyomta a csontjaimat.

Nekem még csak most kezdett nőni a hasam, örülök neki viszont én már azt várom hogy legyen jó nagy.. (nyilván tudom hogy sok kellemetlenséggel jár és akkor nem leszek boldog a nagy hasammal) viszont nálam nincsenek ilyen gondolatok.

Ilyenekre én is gondoltam/gondolok. Most vasárnapra vagyok kiírva és sokszor tartok tőle,hogy esetleg vmi olyan történik amit leírtál. Volt már olyan,hogy véletlenül megütötték a hasamat,de csak éppen,hogy. Akkor jól le is hordtam a nénit,hogy nem bír szét nézni és a villamoson az utasok is igazat adtak nekem. Nem úgy kell leülni vki mellé,hogy ledobom magam és a karomat széttárom közbe 3 szatyorral...meg a forgó ajtóktól félek,amik a boltba vannak,pl Lidl ilyenek. Amit kézzel forgatsz. Ha vki megy előttem megtartom a 2 métert és utána megyek be én is. Meg hát a boltban itt-ott előszeretettel totyognak előttem az idős nénik,és nem merek előzni,mert eszébe jut,hogy mégis 20 dkg parizer kell nem 10,aztán megfordul úgy,hogy nem nézi meg kit üt le a kosárral...

Ezek a hormonok miatt vannak. Ilyenkor sokféle gondolat megfordul az ember fejében ami normál esetben nem.

3-as vagyok,ma sikeresen majdnem felborított egy néni...mentünk a párommal a buszhoz,épp akkor fékezett le a megállóban,még az ajtók sem voltak nyitva,de a banyája elkezdett futni,(a buszon bezzeg jajj de öreg vagyok,kell a hely) engem is vitt magával. Na persze egy megállót ment. Egész idő alatt mondtam a magamét de úgy,hogy hallja is...ott ült tőlünk nem messze. Borzasztó,hogy mennyire nem figyelnek oda a másikra. És nem csak ránk,kismamákra,hanem a kisgyerekre sem.