Miért gondolnak arra a kismamák hogy meghal a babájuk? Ezt nem értem, nem az lenne a lényeg hogy pozitívan gondolkodjunk a terhesség alatt?

Igazából az lenne a lényeg, hogy ne csak a terhesség alatt, hanem előtte és utána is pozitívan gondolkodjunk. De szerintem, az emberek manapság kissé túlkomplikálják és kicsit túlmisztifikálják a terhességet. Nem is lehet ám hibáztatni a kismamákat, mert annyi mindent hallani, hogy "szedd ezt, mert ha nem, nyitott gerinccel fog születni a babád, szedd azt, különben nyúlszája lesz, és még szedd ezt is, azt is, mert csökkenti az xy és az yx betegség esélyét..." Ma már kismamaként csak azt látni, hogy mennyi betegség van, és ha nem teszed ezt, vagy azt, a babád beteg lesz. A média és a rengeteg reklám állandóan azt nyomatja a kismamákba, hogy mennyire nem tudja a természet a dolgát, de bizonyos termékek megvásárlásával az élet szedd és jobb lesz, a babád meg egészséges. Ehhez hozzájön, hogy napjainkban bizonyítottan egyre több párnak akadnak termékenységi problémái, gyakoribbak a vetélések, nehezebben jönnek a babák. Most akik évek óta próbálkoznak, netán egy csomó pénzt beleöltek a kezelésekbe, már idegileg és érzelmileg is megviselte őket, hogy csak várnak és várnak, hónapra hónapra sikertelenül, aztán egyszer jön a baby, persze, hogy foggal-körömmel igyekeznek megtartani is a terhességet, ehhez jönnek hozzá a fentebb leírtak, én nem is csodálkozom, hogy sok kismama retteg.

Bevallom, én is ilyen voltam a legelején. Aztán a 10. héten kiborultam, pedig első baba, rögtön sikerült. De ott szedtem marokszám mindent, amit kell, és még mindig mindenhol hallottam ám, mit csinálok rosszul, milyen ételeket vonjak meg magamtól, csak mert ártalmasnak vélik egyesek. (Pl. ruszli, bazsalikomos mozarella leves, stb.)

Aztán azóta úgy vagyok vele, hogy nem érdekel más véleménye. A babám jól van, jól lesz, és én vagyok az anyja, én tudom mi kell neki, nem egy halom idegen.

Ne haragudj, hogy kicsit hosszú lettem... :)

24 hkm

A kérdéseddel az a probléma, hogy elvársz valamit az emberektől. Nekem pont az a gondom a kismamasággal, hogy túl sok az elvárás. Ha nem aggódok az a baj, ha aggódok az a baj stb.

Szóval ott tartok, hogy nekem most már senki ne mondja meg mit érezzek, mit gondoljak, mert ezzel csak nekem árt.

Szerencsés az, aki pozitívan gondolkodik. Most, hogy kisütött a nap, végre nekem is megy :) De amikor esett a hó, meg fájdalmaim voltak, akkor nem gondoltam, hogy valaha élvezni fogom a terhességet.

Szóval ez nem valami verseny, ahol majd a jól gondolkodók győznek, egy kis egyéniség lapul bennünk, és igenis hatással van ránk, lehetnek jó és rossz érzéseink és gondolataink, és ez a természetes.

"Miért gondolnak arra a kismamák hogy meghal a babájuk?"

Ne haragudj, de ez egy nagyon naiv kérdés. Azért gondolnak rá, mert a halál is az élet része, bármikor bekövetkezhet, nincs beleszólásunk, h mikor. Ha úgy tetszik, benne van a pakliban. Még manapság is, hiába van fejlett orvostudomány, sokféle gyógymód, gyógyszer, odafigyelés.

Nekem az lenne furcsa, ha nem gondolnának sosem arra, h akár meg is halhat egy baba. Nem lehet mindig mosolyogni, hepinek lenni, és nincs olyan ember akinek csak pozitív gondolatai vannak. (de utálom ezt a kifejezést, te jó ég)

A második terhességem elején a férjem egy nap furcsa lett. Óvott mindentől, nem akarta, hogy tovább dolgozzak, stb. Nem tudtam, mi lehet az oka, nem akart róla beszélni. Az őrületbe kergetett a paramániájával. Főleg úgy, hogy az elsővel se volt semmi gond, a 36. hétig dolgoztam, sokáig kerékpároztam, stb.

Aztán nagy nehezen elmondta, hogy a munkatársának a gyermeke a 8. hónapban meghalt. Meg kellett szülnie, rémes lehetett.

Ezt követően jött egy rémes iszonyú magas AFP eredmény, akkor már én is aggódni kezdtem.

Nem napi szinten jutott eszembe, de azért bennem volt a félsz, mi van, ha...

Könnyű mondani a pozitív gondolkodást. Aki több magzatot vesztett el, vagy esetleg a kisbabáját, annak ezt nem lehet elmagyarázni.

Amikor a kórházi ágyon mellettem fekvő nő a császár utáni altatásból még nem felébredve is azt motyogta, hogy ugye egészséges, ugye ő nem beteg. (a kislánya betegen született anno, 7 évesen meghalt). Pozitívan állt végig az új terhességéhez, életvidám, okos nő volt, de a gondolat mindig ott bujkált a fejében, és ekkor kijött belőle, félkómásan az altatótól.

Nem lehet egyértelműsíteni ezt, nem lehet azt mondani, hogy aki aggódik, az mind az ördögöt festi a falra.

Nem vagyunk egyformák, vannak érzékenyebbek, stresszesebbek, van, akit a sors jobban meggyötört már.

Bennem annI minden megvàltozott terhesség alatt/óta

Azelőtt bármibe bele vágtam, semmitől sem féltem, a halál eszembe sem jutott!

Aztán a terhesség alatt már ugye ott volt a baba, fél tettem nehogy baja legyen, majd miután megszültem azért is elkezdte aggódni nehogy én haljak meg, mert akkor vele mi lesz!!!?

Most már hogy valamiket felelek, érte, s magamét is aggódom, nehogy meghakunk:)

Na meg eddig bele sem gondoltam mi lesz a halál után....