Volt aki csalódott mikor kiderült a második baba neme?

10-es, én ezt értem, és azt sem állítom, hogy mindig az anyós a hibás mindenért. De egyrészt, tartósan elmarni valakit mégiscsak akkor lehet, ha valami eleve nem stimmelt. Nyilván kivétel mindig van, vannak befolyásolható, manipulálható emberek, a szerelem is elveheti az ember eszét egy időre. De azért tartósan nagyon ritkán lehet úgy ezt megcsinálni, ha alapvetően egy bizalmas, jó viszonyt sikerül kialakítani az embernek a gyerekével. Csak a gyereket ritkán szokták meghallgatni, ő hogyan éli meg, és ő mit gondol.

Másrészt a fiúk sokkal többször kapjàk meg mindenkitől, a saját anyjuktól is, hogy ne sírjanak, mert ők fiúk, ne problémázzanak mindenen, stb. Így meg azt tanulják meg, hogy egyrészt ne mutassák ki az érzéseiket, másrészt kevésbé fognak az anyjukhoz (meg bárki máshoz!) fordulni az érzelmi elutasítás miatt. A lányoknak inkább szabad sírni, nekik kevésbé mondják, hogy katonadolog. Így könnyebb szoros kapcsolatot kialakítani, ami felnőttként is kitart.

Én mindig kislányt szerettem volna, de kisfiúnk lett. Egy hangyányit csalódott voltam, de aztán 30 perc “de jó lett volna pedig egy kislány” vívódás után jött a legalább egészséges örömködés.

A második még csak tervben van, de mostmár úgy, hogy tudom milyen fiús anyának lenni, nem fogom bánni, ha ő is fiúcska lesz. Persze ha lány lesz, akkor is nagyon boldog leszek, de mindegy, csak egészséges legyen. Annál fontosabb nincsen. Hiába a vágyott nem, hogyha szegény esetleg beteg, és nem élhet teljes életet.

Férjem szereti az anyját, de a munka miatt nem beszélnek sokszor, hetente-két hetente hétvégén 1-2 órát videóchatelünk. Én jóban vagyok az anyósommal, és elég sokat irogatunk, így nincs “kizárva” az életünkből. (Külföldön élünk, de amennyire lehet, azért belevonjuk a dolgokba, kapja tőlem folyamatosan a képeket, videókat a gyerekről is, illetve amikor tehetjük megyünk látogatóba)

Nekünk is kisfiunk lett, de egy pillanatig nem félek attól, hogy nagyobb korában felém se néz. Nevelés kérdése.

Nyilván ha anyósom nem fogadna el engem, esetleg fúrná a kapcsolatunkat, akkor a férjem lazán ignorálná, de szerencsére elfogad, és így nekünk is szinte anya-lánya kapcsolatunk van. Van véleménye, nekem is van véleményem, általában egyébként megegyező, de ha nem, akkor is tudunk normális keretek között beszélni erről.

Van olyan

munkatársam ahol öten vannak fiúk , anyukájuk mindig lányt szetetet volna már elsònek is.

Ja,tényleg. Az elsőnél is volt egy kis csalódás. De az hamar elmúlt. Elfogadtam, hogy elsőre fiunk lesz, de én is csak lánnyal tudtam elképzelni magam.🙆‍♀️

7es voltam.

Mi elsőre nagyon lanyt szerettünk volna, de kisfiú lett😊 picit kellett idő, hogy átáljunk, de aztán persze a mindenünk lett, imádjuk.

Pedig ő nagyon nem volt nyugis mintababa soha sem😃

Idő közben (4 volt amikor elterveztük a tesót és rögtön teherbe is estem) annyira megbarátkoztunk ezzel, hogy abszolút nyugodt szívvel éreztük és mondtuk, hogy nagyon boldogok lennénk mégegy kisfiúval! Sőt😃

Pedig én a szülés után 1-2 évig, sokszor ha rágondoltam a tesó kérdésre nagyon reméltem, hogy kislány lesz.

De aztán elengedtem a dolgot magamban. 32 hetes várandós vagyok, meg se akartam kérdezni mi lesz.. mindkét választól izgultam vol, azt éreztem. Ha kislány akkor mert nem lesz még egy kisfiam, és ha kisfiu akkor hu akkor már biztos nem lesz lányom..de aztán persze elárulták, többször is és végül kiderült, hogy kislányunk lesz, ami sokkal jobban meglepett mint gondoltam, de persze örülünk is 😊🩷

Nekem a legnagyobb félelmem abból fakadt inkább, hogy a másodikat is tudom-e majd annyira szeretni mint az elsőt. És egyiket se kelljen elhanyagolni az új feladatok/megosztott figyelem miatt.

A későbbiekre nézve: szerintem a kamasz kor sokkal nehezebb lányokkal, és én sok helyen látom azt hogy a fiúk jobban ragaszkodnak az otthonhoz, a szülőkhöz. :) de szerintem ez sok mindentől függ, neveltetéstől, családi dolgoktól, összhangtól, stb.

Ezen kár előre izgulni. Szeretni kell őket ha fiúk ha lányok!

Drukkolok hogy összejöjjön a kivánságod!😊