Miért nem kötődök a gyerekemhez? Ha megszületik, akkor fogok?

Majd jönnek a szuperanyuk és jól kiosztanak 😅

Én így voltam egyébként.

Nálunk kisebb a gyerekek közt a korkülönbség, 2.5év.

Amikor az elsővel voltam terhes, imádtam. Állandóan a hasam fogdoztam, élveztem minden mozdulatát, pillanatát. A szülés akármennyire pokol volt, egy extázis volt, ahogy írod. Megszületett, na ott a rózsaszin ködtől a föld felett járáson át volt minden.

Aztán mikor a 2.al lettem terhes, valahogy ez az egész elmaradt. Akartuk, sőt, nagyon vártuk. Elötte egy babát el is vesztettünk, igy mégjobban szerettük volna.

Mégis az egész terhesség egy nyűg volt. Nyárra is esett, en meg utálom a nyarat. Sokkal fájdalmasabb volt mint az első. Emellett sokszor az járt a fejemben, hogy nem is akarom megszülni. Nekem a "naggyal" lévő kapcsolatom nem ronthatja el.

Aztán jött a szülés. Az sem volt az a katarzis.

A kórházban töltött napok meg... csak sírtam, hogy mi van a naggyal.

A kicsit elláttam, de ennyi.

Az első hetek is így telltek. A kicsit elláttam mert muszáj, a nagy miatt meg sírtam, hogy elhanyagolom.

Már ott tartottam, hogy keresek egy pszicholigust, mert ez így nem mehet.

Kb 4 hét tellt el, mire lenyugodtam. Magamtól. Elkezdtem kötődni a kicsihez is. Aztán ahogy telltek a hetek tovább, utána meg már bűntudatom volt, hogy érezhettem vele szemben így.

Ma már lassan 2 éves a kicsi. Semmiért nem adnám vissza 😅 (na jó ha a hisztiével ha kiakaszt, akkor talán 🤣)

Enis így voltam. Sokkal inkább volt teher most a második terhesség mintsem boldogsag. Olyan érzéseim voltak mint amit leirtal.

3 hete szültem és imádom. Az első napon a kórházban le se raktam, egész nap csak gyönyörkodtem benne, és puszilgattam.

Az elsőnél a terhességet sokkal jobban éltem meg, viszont nála szülés után volt nehéz kötődni, de az is kialakult. Ettől függetlenül, mindkét lányomat imádom.

Nekem is ez volt a fiamnál. Semmi... utáltam hogy bennem van nem éreztem magam áldottnak inkább egy nagy terhet éreztem. Igaz nekem szenvedés volt az egész de már sokszor annyira elegem lett a folytonos hányástól hogy a wc felett sírtam és magamban azt kívántam bár ne lenne.

Majd szülés után amikor rám tették azt éreztem igen ő az én fiam, elvitte a szívem. Igaz rettenetes volt a szülés fájt a császár heg a szoptatás és depim is volt de 2 hét múlva kb elkezdtem kötődni. Az életem adnám a kis kakisomért, aludni sem tudok nélküle imádom nem tudok vele betelni nem tudom egy órára se otthagyni sehol.

Adj magadnak időt! Ne érezd ez miatt szarul magad. Hidd el nem vagy ezzel egyedül

Én is hasonlóan érzek, ha nem is teljesen úgy mint te. Nálam legInkább az van, hogy sokkal kevésbé foglalkoztat, kevésbé veszek róla tudomást, mint az első terhességemnél.

Mondjuk vele a nehezségek ellenére is óriása a szerelem (4,5 éves kisfiú)..de nekem vele is kellett kb 2-3 hónap hogy elkezdjek kötödni igazán. Viszont terhesség alatt ott sokkal inkább kibujtam a bőrömből, vártam, izgultam, stb.

Most annak ellenére hogy most úgy tűnik kislányt várok, valahogy kevésbé foglalkoztat😕

még az is hogy most meg kislánnyal áldott meg a sors. Pedig azt hittem ha így lesz majd madarat lehet fogatni velem. És persze örülök meg várom, de sokkal kevésbé “érint meg” kevésbé vagyok extázisban, sőt attól félek hogy túl kevés időm, figyelmem, energiám marad majd a kisfiamra.. nagyon remélem hogy ha megszületik megérkezik majd az az imádom érzés hamar vele is..