Van valaki aki nehezen viseli lelkileg, testileg a terhességét?

Első trimeszterben nekem is voltak sírógörcseim.

Úgy volt h nehezen fog összejönni a baba, erre az első minekvédekezzünkúgysejönössze együttlétből megfogant a kicsi.

Bulizni akartam a nyáron és még utoljára élvezni az életet (durva dolgokon mentünk keresztül a télen), erre június első hetében ott volt a kezemben a pozitív teszt.

12ik hétig csak embriónak voltam hajlandó hívni.

Úgy érzem h ez az egész terhesség egy gyászfolyamat is, ahol meggyászolom az életemet, amit már soha de soha nem fogok visszakapni.

7 hét múlva érkezik a baba, de még mindig nem zártam le mindent 100%-osan.

A nem alvástól fáradt vagyok, lusta és kedvetlen. De meg kell barátkoznom ezzel az érzéssel, mert baba mellett se leszek kipihentebb (sőt!!) ez egy pár évre maradandó állapot.

Oh és második trimeszterben szinte végig rettegtem a babától. Hogy mennyire fog minket kinyírni ha megjön. Azért sírtam esténként mert fórumokon mindenki azt írta h a babázás maga a pokol és az életünk tönkre fog menni, kibírhatatlan szenvedés lesz.

#5 vagyok

Jaj igen a sírás..

Ha 0-24-ben síró babánk lesz, nem tudom mi lesz velünk, mert panelban lakunk. Amellett, hogy ki leszek borulva a sírás miatt, még a szomszédok miatt is idegeskedhetek, hogy a fél ház kel éjjel 2kor miattunk...

A testi változások kevésbé zavarnak. 20 hetes vagyok. Ma reggel pl. rádöbbentem, hogy egy harisnyába már most sem tudok csak úgy beleugrani, mint korábban, atyaaaúristen... És még alig van hasam. Nagyon csinos rucikat, kismama rucikat vettem/hordok, amiben jól érzem magam, így a külsőségekkel nincs bajom. A bőröm szétrepedezésétől félek, így mániákusan kenegetem magam, hátha megúszom, de ennyi. Nem eszek túl sokat, sőt az első trimeszterben szinte alig valamit, így gyakorlatilag most annyi a súlyom, mint amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. A hasam gömbölyödik, de más irányban nem híztam, így ez segít a testképemen. Megjegyzem csak engem idegesít marhára, hogy mindenki azonnal a hasamat mustrálja, ha találkozunk?

Az első trimeszter jobban megviselt, mert nagyon pörgős életszakaszomat éltem előtte. Mindig mentem, edzeni kezdtem, stb. Aztán bumm, jön a baba. Az edző letiltott és két hét múlva megérkezett az állandó émelygés is, amitől életkedvem sem maradt túl sok, lemondtam minden programot. A pörgés nullára esett. Bennem volt az is, hogy úristen ki mit fog szólni, egyáltalán hogyan és mikor mondjuk el szülőknek, munkahelyen, barátoknak, stb. (Benne vagyunk a korban, így nem is tudom ez miért foglalkoztatott annyira. :D)

Aztán stresszeltem azon is mennyire átalakul a megszokott életem. Ez mostanában már valahogy elmarad. Lélekben sokat változtam, valahogy átkerült a fókuszpont a babára. Már nem érdekel ki mit szól, vagy hogy mi lesz a munkámmal, karrieremmel.

Most azon agyalok viszonylag sokat, hogy néhány hónap és vége a nyugis, kettesben töltött életünknek. Hogy fogom én ezt bírni? Nem vagyok túl önző ahhoz, hogy ellássak egy kisbabát? Ez állandó kérdés a fejemben.

Elkezdett már a szülés is foglalkoztatni. Sosem voltam kórházban, menni fog? Megtudom csinálni ezt úgy, hogy ne legyen életre szóló trauma? Jesszus, mennyire fog ez fájni!? Milyen picike egy kisbaba... Hogy fogom megfogni egyáltalán, hogy ne törjem össze?

Mindenesetre ha ilyen gondolatok jönnek, akkor próbálom kikapcsolni őket és nem még tuningolni magam rajtuk.

Egy dologtól rettegek, de ezt végképp próbálom teljesen kizárni. Ilyen nem fordulhat elő. Az, hogy nekem heteket kelljen kórházban töltenem szülés előtt/után, olyan nem lehet!