Akiknek elhalt a babája. Lehet még baba később?

Őszintén sajnálom, borzasztó érzés. :(

Nekem is 13 hetesen meghalt a babóm, de rá 2 hónapra várandós lettem és most itt szunyózik az ölemben másfél évesen. :)

Ne add fel a reményt, hamarosan visszatér a kis lelke Hozzád csak épp egy másik testben.

Nekem 12 hetesen ment el a babám.Még abban az évben várandós lettem, pedig nagyon magam alatt voltam.Épp ma 11 hónapos a kislányom.

Mindig van oka a dolgoknak.A dokim szerint jobb, ha idő előtt elhal a baba, mintha betegen születik.Arról meg nem is beszélve, ha az x. hónapban kiderül, hogy valamiylen rendellenessége van, az anyukának kell eldönteni, megtartsa-e vagy sem.Az még borzasztóbb.

Ha egyszer sikerült kismamának lenned, akkor legközelebb is össze fog jönni.Ne aggódja rajta!

Majd jön egy másik férfi.Majd tőle biztos lesz babád. Együtt tudjátok felnevelni, és együtt örültök neki.Hidd el jó lesz, ha áll majd melletted valaki, aki végig örül majd a kisbabónak.

Fel a fejjel!

Szia!

Sajnálom, tudom mit érzel!

Nekem a 4. gyerekem halt meg 36 hetesen. Egészséges volt, a köldökzsinór szorult el nála.

Minden kis cuccát visszavittem a bababoltba.

Azóta már született fiam, Ő 1,5 éves.

Kitartást Neked!

Megkönnyeztem a történeteiteket... 28 éves koromig 3 vetélés és egy válás volt a "családi mérleg". Az exem 5 hetes terhesen hagyott el,mondván hogy ő élni akar. Amikor 13 hetesen elment a baba is, öngyilkos akartam lenni. Elrendeztem a dolgaimat, feladtam a csekkeket és a posta előtt a kocsiban ülve azon gondolkodtam, hogy van-e értelme még bemennem anyámhoz, mielőtt vonat elé fekszem. Ekkor megcsörrent a telefonom és egy ismerős kérte a segítségemet : elpusztult a német juhász kutyája, de a 2 hetes kölykök közül az egyik életben maradt. Mivel kötetlen munkaidőben dolgoztam, kérte hogy segítsek neki felnevelni a kicsit. Kutyamama lettem. Miközben gondoztam a kiskutyát mindenki csodálta a türelmem, a kitartásom, hogy életben tartom, napi 24 órában "feláldozom" magam. Holott ő tartott engem életben.

34 évesen a mérleg : egy csodálatos társ, egy 4 éves kislány és egy 1,5 éves kisfiú. Na meg 2 kutya. :)

Mindig van remény!

Szia! Utolsó válaszoló vagyok. Ismerős a helyzet, válás, vetélés és még a munkámat is elveszítettem. :( Ugyanaz történt velem is. 18 hetesen sokkal borzalmasabb lehetett elveszíteni egy babát, hiszen az már nem "csak" egy vetélés. Amikor a 12. hét után már biztosra megy az ember, amikor már a neveken töpreng. Amikor már nem számít, hogy mekkora egy gennytasak a spermaforrás, akit nem neveznék apának.Senki és semmi nem számít, csak Ő, a baba! A kicsi élete értelmet ad a saját létezésemnek is, valahogy lemossa rólam a megalázottság, a tehetetlen düh, az ostobaság, a naív,de elárult bizalom, a fájdalom mocskát... Elveszíteni Őt-elmondhatatlan...

Amikor elindul a pech-széria, egyre-egyre lejjebb csúszik az ember, amikor már nem marad semmije, csak a csupasz, sivár, kietlen élete...

De persze tartani kell magunkat, egyenes hát, felemelt fej, határozott léptek és magabiztos mosoly... Mert a környezetünk úgy tekint ránk, mint arra a hihetetlenül erős emberre, aki mindig talpra áll és szemernyi kételyük sincs : majd megoldjuk. Ezt is. Mint mindig mindent. Ha meginognánk, olyan lenne számukra, mintha a világegyetem dőlne össze. Hisz szilárd támaszt, biztos pontot adtunk mindig is nekik. És mi játsszuk a szerepünket, ahogy kell, ahogy elvárják tőlünk.

Amikor azt hinnénk, hogy társ nélkül, baba nélkül, a megszokott otthonunk nélkül, munkahely/egzisztencia nélkül, jövőkép nélkül már mélyebbre nem is lehet süllyedni, akkor jön a következő pofon... Akár egy végképp lerobbanó autó, akár megrendült egészség, akár egy minket eláruló barát formájában. Amikor a válás miatt sajnálkozva felhív egy barátnő,még kicsit sírdogálsz is neki talán,annak a nőnek, akiről pár hét múlva kiderül hogy vele szexel az életed szerelme... Igen, megtörtént ez is...

8 hónapig tartottam magam. Volt közben egy futó kapcsolatom/próbálkozás a normális életre. Visszament az exnejéhez...8 hónapig bírtam ki azt az érzést, hogy "Te jó ég!Hát itt valami gubanc van! Kizárt dolog, hogy ez velem történik! Segítség! Valaki ellopta az életemet!Ez nem én vagyok, lehetetlen, hogy ez a valóság! Állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni!" És kiborultam... Miközben egyre mélyebbre kerültem, hihetetlennek tűnt, hogy a világ továbbra is él. Emberek mennek dolgozni, viszik iskolába/óvodába a gyerekeiket, leülnek vacsorázni, sétáltatják a kutyáikat és még a kukásautó is minden csütörtökön megjelenik...Nem gyászol a világ, nem érez semmit az én fájdalmamból, csak teszik a megszokott dolgaikat. Nem fair! Sírni, zokogni kellene... Persze jobb napokon éreztem az erőt, hogy mindjárt talpra állok, meg tudom csinálni. Százszor eszembe jutott a mondás, hogy "Ha már elég mélyre jutottál, legalább az ásót dobd el!"... Semmi nem segített.

Észrevétlenül kezdett el jönni a gyógyulás. Egy régi kolléganő felbukkanása, akit még csak nem is szerettem.Elhívott teázni, kaptam egy rakat sütit is. Meg depiztem, beszélgettünk. Neki nem volt ciki sírni, hisz nem tartozott a "belső kör"-be.

És jött a tágabb baráti körből egy srác, aki felhívott szombat reggel 6-kor : "Szia! 2 perced van, hogy felöltözve legyere a ház elé, utána bemegyek és kihozlak, bármi is van rajtad!" "Mi bajod?" "Megyünk kirándulni a Duna-kanyarba. még 1 perc 40 másodperc. 39, 38 ..." Na szegény, ő kapta meg a tutit. A nap végén taknyom-nyálam összefolyva bőgtem ki magam a vállán. A mai napig őrzöm azt az sms-t, amit akkor éjjel küldött. Neked adom :) : "Nem az számít, ami volt.Elmúlt, elfelejtheted. Nem az számít, ami lesz, mert a holnap mire eljön ma lesz belőle. Csak a ma számít, az hogy mit teszel meg még ma. Ez már az életed, nem a főpróba! Rohadtul értékes ember vagy szerintem és utálom látni, hogyan fogy el az életed azzal a sok szarral, amivel megmérgezed magad. Van más lehetőség. Mindig van más választásod!Élhetsz az emlékeidnek vagy a mának. Az életem része vagy bakker! Fogd már fel!"

Ő a férjem. :) Tud udvarolni, ugye? :) Mindig van remény!

Még mindig megvan az a plüsskutya, amit a terhességi teszttel együtt vettem. Egy dobozkában őrizgettem, de egy nap megtalálta a lányom. "De aranyos kutyus! Ez az enyém, ugye?" "Nem kicsim. Egy másik kisbabáé volt." "Anya! Rosszul tudod. Ez az enyém volt, amikor még nem születtem meg, meg még a hasadban se laktam, csak úgy ott voltam a szívedben, akkor volt az enyém, én tudom!" 4 éves a csajszi... Igen, ezen a megnyilvánulásán elbőgtem magam. Hozzád is vissza fog térni a kicsikéd! Addig még biztos kapsz pár rúgást, de ez olyan, mint a kerék : előbb nagyon mélyen, a sárba döngölve kell lenni, hogy aztán hihetetlen magasságokba juthass. Kitartás neked! És írj privit, ha gondolod!