Nem éreztétek úgy hogy a meddőség kifordít önmagatokból és egy teljesen idegen emberré változtat?

Uhh, én nem. Sosem tartottam magamat meddőnek, pedig sok évig nem jött össze, meg ténylegesen részt vettünk "meddőségi" kivizsgálásokban is. Szerencsére ma már az orvosok is óvatosan bánnak ezzel a fogalommal, hiszen a termékenységi probléma nem egy fekete-fehér ítélet.

A külvilág hápogása ugyan eléggé az agyamra ment, meg aki nem tudta, hogy nem azért nem jön a gyerek, mert nem látnánk szívesen, azoktól meg a "biztatás", hogy milyen jó egy gyerek és az az élet értelme, mintha önmagában az élet merő értelmetlenség lenne vagy mintha fogyatékos lennél, hogy eddig nem jutott eszedbe, hogy mi hiányzik az életedből. :)

De mivel szerencsémre sokat foglalkoztam különféle önismereti módszerekkel, nem éreztem úgy, hogy ez belőlem elvenne, inkább azt láttam, hogy akinek összejön, az nem jött olyan teherrel, mint mi, értve ezalatt a nehéz gyerekkort, magunkra utaltságot, támogatás hiányát. Vagy ők más területen küzdenek nehézségekkel, ahol mi meg nem. Az ön- és társadalomismeret segített megértetni, hogy egyszerűen nem vagyunk összehasonlíthatóak és önmagunkból kiindulva a másik nem megítélhető.

Ilyen még nem fogalmazódott meg bennem, hogy kifordultam volna magamból, ugyanannak a személynek érzem magam, mint aki eddig voltam, csak egy *** nehéz időszak kellős közepén, sok olyan tapasztalattal "gazdagabbnak", amiket sosem akartam megszerezni. Mintha egy vakvágányon körözne az életem, és nem haladnék sehová. Röviden kb. így. Ha te úgy érzed magad, mint amit a kérdésben írsz, szerintem keress egy pszichológust, segíthetne feldolgozni ezt az egészet, lehet, hogy ez az érzés valami komolyabb lelki problémára utal (pl. depresszió), én biztos elmennék a helyedben szakemberhez. Egyébként pedig kitartást, én is tudom, hogy rohadt nehéz ez a helyzet!

Nem vitatkozni akarok, meg megbántani se senkit, de nekem az, hogy nem mondjuk ki a meddő szót, kicsit olyan, mintha tagadnánk a problémát, vagy a szőnyeg alá söpörnénk azzal, hogy nem nevezzük a nevén. Attól nekem egy percig sem jobb, hogy nem mondom azt, hogy meddő vagyok, mert attól még ugyanúgy nincs gyerekem. Azt tudom, hogy ez nem egy végleges diagnózis, és remélem is, hogy egyszer nekünk is lehet kisbabánk, de azt egyáltalán nem érzem normálisnak vagy egészségesnek, hogy évek óta nem sikerül, és úgy érzem, csak becsapnám magamat, ha azt mondogatnám, nincsen semmi gond. Én így érzem, de elfogadom, ha más másképpen gondolja.

Ez nem tagadás, hanem egyszerűen egy nem megfelelő szó kerülése. A meddő állapot egy befejezett, végleges állapot, semmiképpen sem átmeneti, tehát ha neked átmenetileg nem sikerül, de majd fog, akkor te sem vagy meddő, hiába mondod magadra, hogy az vagy. Aki nem tartja magát meddőnek, az egyszerűen csak annyi, mintha nem tartaná magát űrhajósnak. Van legalább egy petefészke, legalább egy méhe, szóval mindene adott a megtermékenyüléshez.

A meddőség helyett sokkal jobban helytáll a nehezített gyermekvállalás, termékenységi probléma, de még az ezzel foglalkozó eü-s kifejezés is már egyes helyeken "asszisztált reprodukció". A pontosabb megfogalmazás nem jelent tagadást, viszont sokat jelent pszichésen tudni azt, hogy ez nem egy végleges, lezárt és menthetetlen ügy, mint ahogy a meddőség sugallná.

Én meg voltam győződve róla, hogy képes a testem megtermékenyülni, csak meg kell találnom hozzá a kulcsot, ezért folyamatosan mentem a módszerek, megoldások, irodalmak után, sosem éreztem magam zsákutcában, egy helyben toporogni. De ha rögtön beletörődöm, hogy "meddő" vagyok és alávetem magam az erre irányuló orvostudományi megoldásoknak, ami esetünkben "csak a lombik" lehetett volna, az nemcsak érzelmileg lett volna sokkal rosszabb, de a természetes fogantatás ajándékát sem élhettem volna át.

De én is nagyon ajánlom a pszichoterápiát vagy bármilyen, terapeuta által vezetett önismereti módszert, mert itt tényleg alapvető, hogy meglegyen az önmagadba vetett hited és hogy ne a családod, kultúrád hiedelmei mozgassanak a tudatalattidon keresztül. Az önazonosság, megfelelő önértékelés elengedhetetlen hozzá, hogy ne "fordulj ki" önmagadból, meg ne érezd magad "vakvágányon", mert ezek csak hátráltatják az ügyet. (#1)

Szerintem tök máshogy értelmezzük magát a szót. Számomra a "meddő" kifejezés nem foglalja magában azt, hogy sosem lehet, és ez egy teljesen befejezett, menthetetlen állapot volna. Ha visszagondolunk, eredetileg, a múltbeli nyelvezetben sem volt így, mert pl. a Károli-Biblia is nagyon sok olyan nőre mondja, hogy meddő, akik később aztán gyereket szültek. Orvosilag meg ugye 1 év/vagy x kor felett fél év után mondják ki, az nincs benne, hogy végleges. Nekem a sterilitás szó az, ami kicsit már véglegesnek hangzik, de pl. nekem azt is írták már leletemre, szóval ezek szerint mégsem csak végleges esetekben használják.

Volt egy olyan élményem ezzel, hogy amikor a családomnak elmondtam, hogy problémáink vannak ezen a téren, én sem direktben a meddő szót használtam, hanem valami olyasmit mondtam, hogy valószínűleg nehezen lehet csak gyerekünk, de amikor bővebben kifejtettem, és beszéltem a dologról, valahogy használtam a meddőség/meddőségi kifejezést is, és erre az egyik rokonom rám szólt, hogy jaj, ne mondjak ilyet, nem vagyok meddő. Nekem ez pl. kicsit rosszul esett, mert olyan érzés volt, mintha nem venné komolyan, érvénytelenítené a problémámat. Szerintem ez a szó jól kifejezi azt az állapotot, amiben vagyok, a hiábavaló próbálkozások sorát, a bizonytalanságot, a többi számomra nem igazán érzékelteti, hogy milyen érzés ez. Meg szerintem kb. ez az elsődleges kifejezés erre a problémára, amiről időtlen idők óta mindenki rögtön tudja, hogy miről van szó. Én pl. azzal sem értek egyet, amikor valaki a terhesség szót kerüli, mert a várandósság annyival jobb. Lehet, hogy helytállóbb, de annyira megszokott a terhesség kifejezés, hogy szerintem kicsit erőltetett csak azért kiírni a szótárból, mert olyan hangzása van, amivel nem értek egyet. Na mindegy, igazából nagy jelentősége nincs a dolognak, kár szavakon vitatkozni, tiszteletben tartom, hogy ti így gondoljátok.

Jártam pszichológushoz (én is az vagyok) :)

Az átlagember és az orvostudomány mást ért meddőség alatt, hivatalosan akkor beszélünk meddőségről, ha egy év rendszeres, védekezés nélküli együttlét ellenére nem következik be a gyermekáldás, szóval egyáltalán nem végleges és megmásíthatatlan állapot. Persze megértem,ha valaki nem szívesen használja ezt a kifejezést.

Na de az eredti kérdésre: én véglegesen steril/meddő vagyok (nem fejlődött ki petefészek, a méh pedig csökevényes, nem bírna ki egy terhességet), és igen, engem megijeszt, mennyire kifordított önmagambólez az egész. Régen még csak enyhe irigységet éreztem a kismamák láttán, vagy csak összeszorult a szívem egy-egy édes kisgyerek láttán, mostanra viszont megrémülök, milyen gondolataim támadnak ezekben a helyzetekben (a zsigeri gondolatom egy-egy gonosz rosszkívánság - nem is értem, hogy jutnak ezek eszembe, mindig próbálom is gyorsan helyre tenni magamban, hogy nem a másik öröme fáj, dehogy akarok én bárkinek rosszat, csak a saját fájdalmamat nem tudom kezelni :(),), és csak keserű undort érzek, ha előkerül a téma.

Szépen lassan egy megkeseredett, rosszindulatú, gonosz némber lesz belőlem, pedig ez annyira nem én vagyok. Utálom a természetet, sorsot, rosszistent, amiért nem lehet normális, átlagos, boldog életem.