Úgy érzem, hogy el szúrtam az életem? 25 leszek se megbízható komoly kapcsolat se anyagi jollet, viszont babát szeretnék.

10-es voltam: még annyi, hogy egy másik barátnőm is egyedül van, ő 28, és ismerek ilyen 37 évest is.

28/N

Nekem is voltak ilyen "hullámaim". Először 19 évesen (ez nyilván elég nevetséges, szerencsére nem is tettem érte semmit). Azóta pedig most, 23 évesen. Nekem van most egy két éve tartó kapcsolatom, most fogok diplomázni. Viszont a kapcsolat nem jó, a diplomámat meg olyasmiből szerzem, amit utálok és soha az életben nem szeretnék foglalkozni vel. Most fogok váltani jogra, ami ugyebár elég hosszadalmas, de az legalább érdekel. Addig nyilván lehet már dolgozni, de ép ésszel felfogható, hogy nincs itt az ideje semmi ilyesminek. Tudom, hogy el fog múlni az érzés, és ha újra csak 4 év múlva jön vissza, akkor már lehet hogy vállalható is lesz.

Az szerintem hülyeség, hogy egyedül ne lehetne felnevelni egy gyereket, mert igenis fel lehet, és manapság ár egyre kevesebb az, hogy a pasi végig a családja mellett maradna. Én biztos úgy fogom tervezni a gyerekvállalást, hogy csak akkor lehet róla (ténylegesen) szó, ha képes leszek EGYEDÜL vállalni. Senkire sem lehet számítani, csak magadra.

Egyértelmű volt, mégis olyan szaga volt, mintha megengedő lennél a szar kapcsolatba történő gyerekvállalás irányába, mert nem olyan nagy kunszt. Baj bármikor történhet (akár egy özvegység is beüthet sajnos), de egyedülálló anyának/apának lenni szívás, és törekedni kell a normális családi életre. Szerintem.

(Egy gyerekvállalási pánikban lévő nőnek meg pláne nem célszerű ilyeneket mondani, mert vannak barmok, akik az első bakkal felcsináltatják magukat, ugyanakkor életképtelenek...)