Ez egyedül a mi utunk? A sikertelenség az egyik oldal, de mi a helyzet a többivel? Lehet ebben támasz?

Önmagában a sikertelenség lelki és fizikális gondokat okozhat, ezzel mindenki tisztában van, de mi a helyzet

1. a párotokkal...

Hogyan viszonyulnak a helyzethez, mennyire empatikusak? Én vagyok önző, hogy végkimerülésig küzdök (gyógyszerek, injekció, étrend, munkahelyi hiányzások vizsgálatok miatt, ultrahangok, vérvétel, gyógyszertár, tesztelések stb.), s a párom bár szeret nagyon, de nem érzem, hogy lelkileg segítene.

Mit várhatok el egy férfitól?

Elkísér néhány alkalommal, de azt hiszem megbántottam, hogy nem sofőrre lenne szükségem, hanem TÁRSra! Nagyon kivagyok. Ha sírok csak annyit mond, hogy ne sírj!

Nem néz utána semminek, csupán amit én elmesélek, annyit tud, néha foganatja sincs.

Pld. teljesen feszült vagyok, szorongok, stresszelek, mert "megint valami gond van, megint nem sikerült uh szerint, most adták be az injekciót, sírni tudnék stb.", s azt látom, hogy a párom ezzel párhuzamosan teljesen ki tud kapcsolni, zenére énekel, nevetgél filmen stb. már ez is kiakaszt.

Tudom, hogy nem helyes, én nem azt akarom, hogy rossz kedve legyen, sőt, biztos hogy az rajtam sem segítene.

Ti ezt hogy élitek meg?

2. A sikertelenséget nem lehet megszokni, viszont valamilyen szinten nem feladva fizikálisan tudomásul kell venni. Küzdök tovább, de NAGYON ELFÁRADTAM!

Mentálisan lehet, hogy feladtam, de fizikálisan, ahogy fent is említettem az egész hónap erről szól és már sok vagyok magamnak.

Az ilyen jellegű fáradtságon hogyan lehet segíteni?