Nagyon szégyenlem magam amiatt, hogy a saját "igényeim" miatt bizonytalankodom a 2. terhességen. Ez elmúlik?

Már van egy babám, mindig úgy terveztük, hogy kis korkülönbséggel vállalunk két gyereket, majd a harmadikat talán később.

Most "dolgozunk" a 2. babán, nem a férjem erőlteti, közös elhatározás, döntés, volt is nagy izgalom, akarás, öröm, boldogság. Egészen tegnap estéig.

Ücsörögtünk a teraszon a férjemmel, miután elaludt a babánk, söröztünk, beszélgettünk, természetesen arról, hogy milyen lesz két gyerekkel az élet, mi lesz nehéz, mi lesz jó, szóba került a terhesség is.

És elbizonytalanodtam. Rettenetesen önzőnek érzem magam miatta, de nagyon szeretnék 2. babát most, viszont a hátamon áll a szőr, ha arra gondolok, hogy megint mennyit fogok változni, mennyit kell változtatnom az életstílusomon. Az első terhesség előtt nem éreztem ilyet, sőt, terhesség alatt sem, csak utólag, hogy van összehasonlítási alapom, hogy milyen voltam akkor és milyen vagyok normál állapotban.

Alapvetően egy filigrán, sportos, nőies nő vagyok, jövök-megyek, intézkedek. Terhesség végére rengeteget híztam, fájt a derekam, kijött az aranyerem, hamar elfáradtam, állandóan pisilni jártam, így nem szívesen indultam el sehova, hiába öltözködtem, sminkeltem, lőttem be a hajam, próbáltam könnyedén mozogni, akkor is csak egy lestrapál vénasszonynak éreztem magam. Szülés után minden visszaváltozott, villámgyorsan leolvadtak a kilók, elkezdhettem ismét sportolni, fürge vagyok, laza és mozgékony, nőies és csinos anyuka vagyok. Imádom a fiam, a világ minden kincséért sem adnám oda, de mellette tudok önmagam is lenni. Imádni való jó gyerek, anyagilag is beleférne most még egy baba, minden feltétel adott, de én mégis bizonytalankodom önzőségből.

Úgy érzem, hogy akarom a gyereket, de a terhességet nem, amennyiben ez megint azzal jár, hogy teljesen kifordulok önmagamból. Félek, hogy a második szülés után nem fog olyan könnyen menni magától a visszaváltozás, hanem besavanyodott komor asszony leszek és ennek a családom is kárát látja.

Most mihez kezdjek? Mivel nyugtassam magam? Ez a félelem vajon csak pillanatnyi, holnapra elmúlik, ahogy jött, vagy ezen fogok rágódni? Hogyan küzdjem le az önzőségemet?

A férjemnek reggel már elmondtam, azt mondta, hogy tökéletesen megérti, mert ő is látja, hogy mennyit változtam oda-vissza, látja, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok a normál testemben és hogy el bírja képzelni, hogy egy ilyen változást nem lehet könnyű ismét önként és dalolva bevállalni ilyen rövid idő után. De szerinte ugyanaz lenne, mint a fiúnk megszületése után, hogy észre sem vesszük és hipp-hopp a régi leszek.

Sajnálom, ha bárkit felidegesítek a töprengéseimmel, tudom, hogy sokan közületek bármit bevállalnának a terhességért, nem is olyan rég az első babánál én sem gondolkodtam ilyen hülyeségeken, csak most vagyok ilyen "zakkant".