Anyukák! Mit éreztetek, mikor hamarabb jött a második, harmadik, stb. baba, mint ahogy terveztétek azt? Örömmel töltött el benneteket, vagy kétségbeeséssel?

Az első babánk az első hónapban összejött.

Ketteske 6 hónappal hamarabb jött, mint ahogyan szerettük volna - szoptatás és spirál mellett! Az öröm/nem öröm helyett egyből az aggódás járt át, hiszen nem tudtuk, hogy megmenthető-e, jó helyen van-e a spirál, rendesen le tudják-e szedni... Amint minden rendbe jött, egyből az öröm járt át minket. Ugyanúgy vártuk, mint az első babát.

Hármaskát úgy terveztük, hogy szeptember-október körül foganjon meg. A ciklus első felében ment a szerelem szabadon, a félidő előtt 4 nappal már óvszerrel, egészen a következő ciklusig. Tegnap teszteltem egy pozitívat... Egyelőre még fel sem fogtuk igazán, hogy már megint nem tervezett, illetve nem akkor tervezett babánk lesz, de még azt sem, hogy lesz egy picink...

Mi úgy fogtuk a ketteskét fel, hogy úgy is jött volna, hát puff neki, hogy nem akkor, amikor mi terveztük. Ez valami olyasmi, mint a menetrend: az indulási időpontok tájékoztató jellegűek. Egyébként utólag jobb is, hogy előbb jött, mert így teljes évre járt szabi a gyerekek után.

Miből áll egyébként a fejfájásod?

Ezek mind olyan dolgok, amiken januárban is fájna a fejed :)

Hidd el, ez tök természetes, minden anyukában felmerül, amikor a másodikkal várandós, függetlenül attól, hogy mennyi idő van/lesz a gyerekek között, tervezték-nem tervezték.

Nekem 18 hónap van a gyerekeim között. Nem volt egy sétagalopp, de már nagyon-nagyon élvezem, hogy így alakult. Most 3-1,5 évesek, sokat segítenek egymásnak, biztos vagyok benne, hogy a Hármaskával már nem lesz olyan nehéz, mint Ketteskével anno. De nem szakadtam bele, sőt, nekem kellett Ketteske ahhoz, hogy sokkal lazábban kezeljem az egész gyereknevelést.

A második kicsit hamarabb jött mint ahogy terveztük, de nem sokkal (úgy fél évvel-10 hónappal) igazából utólag nézve a nagyobbam (fiú) 6-8-10 hónappal se sokkal volt érettebb vagy fejlettebb kistesó fogadása szempontból.

Utólag angyon jó mert jól összenőttek így hogy a lányom (második) fejlettebb hamarabb érő típus a fiam meg kicsit lassabban érő, szóval olyan mintha még annál is kevesebb lenne köztük a korkülönbség mint amennyi valójában...( 25 hónap)

A harmadikkal spirál mellett lettem terhes, beteg is voltam, gyógyszereket is szedtem,még szoptattam is este, álmomban se gondoltam hogy terhes vagyok...

Aztán kiderült karácsonykor hogy dehogynem...

Őszintén megmondom, kétségbeestem kiakadtam és megrémültem...

Nem is terveztünk 3 gyereket, amúgy sincs semmi segítségünk rokonság vagy bármilyen irányból. Már megvolt a helyünk oviban bölcsiben, szereztem állást, őszintén kicsit örültem hogy közel 4 év után visszamehetek "emberek közé"...

Pont sikerült lefogynom a plusz kilókat is stb...

Dehát persze megtartottuk, átestünk mindenféle vizsgálaton, levették a spirált is attól se lett semmi baj, most 1 hetem van hátra szülésig természetesen borzasztóan szeretjük és várjuk a kis meglepetés babánkat mostmár, de első reakciónk a pánik volt.

Majd utólag nyilatkozok, mennyire nehéz a 3 kicsi gyerek egyszerre:DD

Ne aggódj, minden meg fog oldódni, én se hittem volna, milyen ügyes is vagyok :-)))

Nálunk a 3. jött kicsit előbb a tervezettnél, 17 hó lett a különbség...

Kicsit lelkifurdalásom is volt, hogy szinte semmit nem foglalkoztunk a pocaklakóval (már a 4. hónapban voltam, amikor egyáltalán észrevettük, mert mensesem egyáltalán nem volt még a szopi miatt, se hányinger, se semmi...), de végig úgy éreztem, ha ez a baba megmaradt a sok emelgetés, átvirrasztott éjszaka, szopi mellett, akkor nagyon-nagyon akarhat erre a világra jönni! És tényleg, nagyon jó természetű, könnyen alkalmazkodó kis emberke lett belőle, aki mindennek tud örülni; úgyis azéert küldte a jóisten, hogy tanuljak tőle egy kis optimizmust...

Ne aggódj egy percig se, persze sok nem várt probléma adódik, de egy csomó minden, amitől féltem, ment simán, mint a karikacsapás!

Amitől én a legjobban féltem (és amit te is említettél), az a szülés utáni depresszió. Tudtam, hogy minden feladatot (etetés, pelenkázás, játék, öltöztetés) meg tudok oldani, de mi lesz, ha megint kiesek magamból, hova írjam fel magamnak azokat a gondolatokat, amik segíthetnek túl lenni ezen a nyomorult állapoton?

Csatasorba állítottam a barátnőket, hogy ha látják, hogy gond van, miket kell mondani, újra és újra hangsúlyozni, mennyire hagyjanak magamra, vagy legyenek velem..

Aztán nem lett az egészből semmi, örültem a babának, örültem magamnak, és szerettem csinálni a már ismert feladatokat, tudtam mikor mit kell tenni, tejláz, kialvatlanság, semmi sem tudta megbillenteni bennem a végtelen szeretetet a gyerekek, és az életem iránt.

Most várom a harmadikat (félidős vagyok), és csak egy-egy átsuhanó gondolatom van, ami oda visz vissza.

Nem tudom, hogy olvastad-e Brooke Shields könyvét (És hullott az eső), szívből ajánlom!