Azonnal megbarátkoztál a gondolattal vagy akármennyire is vártad beijedtél?

Szerintem ez ennél összetettebb dolog.

Ezek a kérdések mindig vissza vissza jönnek a gyerek megszületése után is.

Mikor kiderült a terhességeem, amit vártunk, elkeseredtem hogy fogunk megélni. Mind a kettönknek magas fizetése volt nagy igényekkel, és még aznap rámtört a számolási kényszer, kb 1 hétig csak számoltam. persze csak a párom fizujából is szépen megélünk, plussz én kapom a gyedet azért.

aztán jött hogy jaj istenem elvételek napokig stresseltem magamat hogy vetélni fogok. aztán ezek a dologok jöttek hogy hogy smint lesz, jó szülök leszünk-e stb...

de ez vissza vissza tért.

majd megszületett a gyerek és ott volt mintha az ufok hozták volna, mintha nem is bennem nött volna hónapokig. egyszerüen oda termett, és gondoskodnom kellett róla akkor is ha éppen aludni lett volna kedvem, vagy épp apuka elment repülni pár napra. mert hiába a legjobb apuka a férjem, ha úgy van kedve ö megteheti hogy lepasszolja nekem. na de én kinek?

aztánkb 3 hónap telt el meddigre igazán családtagnak éreztem a gyerekekemt.

rengeteg gondolat forog az ember agyában, és mindig jönnek vissza a régiek+újak.

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok természetesen nagyon boldog voltam, hogy babánk lesz. Az egész terhesség nagy várakozással telt el. Viszont amikor megszületett és már otthon voltunk bizony szembesülnöm kellett vele, hogy nem úgy lesz a gyermek fejlődése, nevelése ahogy a szakkönyvekbe le van írva. Igen is sokszor volt olyan érzésem, hogy bennem van a hiba. Sőt! A mai napig is sokszor úgy érzem (főleg hogy gyermekeim a kamasz, felnőttkor küszöbén vannak), hogy nem vagyok tökéletes anya és valamit nagyon elcsesztem annak idején. :-)

Szóval aggodalmak szerintem minden életszakaszban lesznek vagy vannak. Elvégre senki sem tökéletes.

Amikor +-at teszteltem akkor megijedtem, hogy most mi lesz, 5 évet vártunk rá. :) Ez csak pár napig tartott. Mikor hazajöttünk a kórházból, akkor tényleg nagyon megijedtem. Azt sem tudtam mit kell csinálni, hogyan. Tiszta para volt. Sokat sírtam, mindene. Akkor jöttem rá, h a terhességről mindent elolvastam, de magáról a baba gondozásáról semmit. Még azt sem tudtam hány fokos vízben fürdessem. NAgy idegességemben vhol félreolvastam, hogy kb. 24 C-osnak kell lenni a víznek és persze a szobában kellett volna olyan hőmérséklet. Szegénykémet 3 napig hideg vízben fürdettem, ő meg csak síííííírt!

2-3 hét alatt már beleszoktam, h anya vagyok, bár még most is néha meglepődök:)

3 éve próbálkoztunk,de amikor megtudtam megijedtem,hogy menni fog e,jó anya leszek e,de ez csak a természetes félelem volt.

Most 6 hónapos.

Két vetélés és majdnem két év várakozás után azt hiszem, bárki el tudja képzelni, mennyire boldog voltam, amikor a nem várt mensi napja előtt már határozott pozitívat teszteltem!Madarat lehetett velem fogatni ...

Ez az érzés azonban nem tartott sokáig, mert a 6. héttől olyan agresszív, minden más érzést elnyomó hányingerem és hányásom kezdődött, hogy szó szerint nem bírtam felkelni az ágyból, infúziót kaptam, stb ... Ezekben az ágyban, szenvedések között töltött hetekben nem, hogy boldogságot nem éreztem, hanem egyenesen bántam, hogy annyira akartam gyereket, sokszor megfordult a fejemben, hogy ennyi kinlódást nem ér ez az egész. Ezzel együtt jöttek a félelmek, hogy a nyugodt, kiszámítható, gondtalan életemnek is vége, soha többet nem leszek majd nyugodt, nem aludhatok egy jót, nem heverészhetünk akár egész nap az ágyban a férjemmel, ha éppen ahhoz van kedvünk, nem leszek jó anya.

Ezt ma már nagyon szégyellem, hogyy így gondolkoztam, de így volt ... Eldöntöttem, és naponta többször mondtam is a férjemnek, hogy nekem ugyan több gyerekem nem lesz, az tuti.

Aztán egy napon, úgy a 12. hét környékén, még mindig ágyban fekve, de egy hajszállal jobb állapotban valahogy belém nyilallt a gondolat, hogy azért pár év múlva talán mégis kéne még egy gyerek ... A 16. héttől kezdtem jobban lenni, és ezzel egyidőben egyre határozottabban érezni, hogy mozog a Babám, és innentől kezdve a terhesség végéig egy nagy rózsaszín felhőben lebegtem, bár a hányingerem a szülés napjáig kitartott, de kb. a 20. héttől imádtam ezt az állapotot,és biztos voltam benne, hogy nagyon - nagyon fog hiányozni! Így is lett, a Kisfiamat túlhordtam (szerintem tudat alatt én tartottam vissza), és most, hogy már 3 hónapos és tegnap óta hányingerem van, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy hátha egy Baba lesz az :-))

Mindenhol azt olvastam, és a baráti köröm tapasztalata is az volt, hogy minimum fél év, mire összejön a baba.

Gondoltam elkezdjük a próbálkozást, bulizok még egyet a nyáron, és szeptemberben állapotos leszek. Első hónapban terhes lettem. A teszt láttán hányingerem lett, úgy beijedtem. Sima, szép terhesség volt, némi koraszüléssel (36. hét), de azzal sem volt különösebb gond.

Hanem, ami utána jött..! (Brooke Shields: És hullott az eső)

Többet sírtam, mint a baba, és világgá akartam szaladni.. nélküle :-(

Kb. fél éves volt, mire úgy tudtam megölelni, mire úgy tudtam szeretni, ahogy már az első perctől megérdemelte volna.

Négy éves lesz, és csak sajnálom, hogy így alakult, de nem érződik semmi, sem benne, sem bennem. Két éves a testvére, vele már semmi ilyen gond nem volt, és most újra állapotos vagyok, és nagyon-nagyon várom, hogy itt legyen, és őt is szerethessem!

Szerintem a legrosszabb, hogy erről sehol sem lehet igazán őszintén beszélni! Pedig sokan vagyunk, azóta már tudom.