Székesfehérváron lesz császárom. Valakinek tapasztalat a szülészetről/császáros procedúráról?

Kedves ismeretlen Kismama!

Véletlen bóklászva akadtam a kérdésére. Nyolc évet húztam le műtősfiúként a szülész-műtőben. Munkahely dolgában életem legszebb, legboldogabb korszaka volt. Ne féljünk a nagy szavaktól: a legszentebb is. Kb. kétezer császáros kismama arcát láthattam azokban a pillanatokban, mikor meghallják az Első Babasírást...

Ne féljen a császártól.

Csoda dolgokat kitaláltak mára az orvosok a Csodához, hogy ne kelljen félni. Mindamellett persze, hogy konzervatív vagyok és a hagyományos szülés híve. De ahol jogos a császár, ott bizony jogos. Nem az én dolgom volt dönteni, hogy a műtéthez ölbekapott kismama egy fájdalomtól rémüldöző, alakját féltő nagysága-e, vagy mondjuk farfekvés, köldökzsinór-lasszózás miatt nincs mese, és irány a műtő.

Két-nagylányos apukaként egyformán, mind a kétezerszer éltem át a "nagypapa-fílinget".

Nem ismerem a Fehérvári állapotokat: ahány (kór)ház, annyi szokás, annyi állapot. Ma már nem kell aggódni, ha a bevitt csomagból hiányzik bármi is. Ki tudják pótolni és teszik is szívesen. Én az István Kórházban dolgoztam (kőkeményen ómagyar hitű Koppány-pártiként :-)...), de sosem hallottam ilyen problémáról.

Maga a műtét? Az előkészület olyan, mint más műtéthez. A legtöbb császárhoz ma már inkább szeretnek derékban érzésteleníteni: a Babának sem ízlik az altatószer. Az érzéstelenítést nyugodtan vehetjük szó szerint: egyszerűen ki vagyunk kapcsolva deréktól lefelé. A legtöbb kismama megjegyezte: "Van nekem még lábam?" A csapat a leghétköznapibb rutin-császárnál is állt két dokiból (egy operatőr, egy asszisztens), 2 anesztesből (egy doki, egy asszisztens) és legalább egy műtősnő. Én meg a kis piruldozó ministráns-legényke voltam a szertartásokon.

A hetedik - a Kismama. Na meg persze - Ő...

A különbség más műtétektől? A szakralitás. Mászkáltam én ilyen-olyan csili-vili templomokban, zsinagógákban, körbe bámészkodtam a krisnásoknál is. A Mammon, a Biznisz bűze itt is, ott is orrbavert, de sehol nem éreztem oly erősen azt a szakralitást, ami egy rongyos kis magyar műtőben olyan természetes. Szentebb minden tömjénbűznél a betadin illata, drágább az arany-cirádánál még az odacseppent magzatvíz a fülem hegyén is, amit a vállammal kapkodva letörlök. Soha, a legnagymenőbb-nagyarcúbb szerzőktől nem hallottam-énekeltem felemelőbb zsoltárt, mint kétezer baba első felsírása. Odavert sípcsont ürügyén egy b@zmegeléssel pedig csak a férfi-szemérem álcázza le a meghatottságot. Merjem megkockáztatni: még ez is lehet része, íze, színe a szakralitásnak... Én már, nyugdíjban, megengedhetem magamnak, hogy ilyen érzelgős vén fa...zonként szégyentelenül kitárulkozzam.

Kinek is? Egy aggódó, izguló, ismeretlen kismamának, aki elém bukkant az Internet-óceánból. Nem is "egy", hanem "A" Kismamának. Biztosan jönnek majd csőstül precízebb, pontosabb tanácsok. Ismerjem el: még fontosabbak is, gyakorlatiasabbak is, mint az a kevés, amit én küldök.

Drága Kismama! Reggelig írnék szívem szerint, mert bele tudnék lendülni, de most szakítsam félbe magam, a párom már fürödni zavar. És az sem biztos, hogy prózában tudom folytatni. Attól meg a legjobb istenek őrizzenek minden rendes embert, de még a rendetleneket is.

Szóval semmi pánik, főleg olyan fölött, ami nem pánikra érdemes. Az élményt, az érzést, a mesélni valót amennyit csak lehet, mindet begyűjteni, bezsebelni, összeharácsolni! Ha száz baba jön még, akkor sem hasonlítható az ELSŐHÖZ!

Na, most már tényleg verjen a kezemre és zavarjon zuhanyozni!

A legjobb egészséget-boldogságot és vidám, boldog babavárást kíván

Feri bácsi, a hajdani gyalogműtős!