Sirtatok, amikor megszuletett a babatok? Ha nem, akkor mikor hullattatok az elso konnyeket a boldogsagtol a babaval kapcsolatban? Mikor kezdtetek el igazan magatokenak erezni a babat?

En alapvetoen nem vagyok sem siros, sem indulatos tipus, de terhesen nagyon is az voltam, tomboltak a hormonok. Utolso hetekben ha mar csak elkepzeltem a szulest, akkor is potyogtak a konnyeim a meghatottsagtol. Nagyon szep es gyors szulesem volt, kalandos, de en vegig masik dimenzioban voltam, annyira a vajudasra, magamra es a babara koncentraltam, hogy szinte nem is vettem eszre, hogy mi tortenik korulottem. Szinte mintha a szellemem kikoltozott volna a testembol. Amikor kibujt a fiam es megfoghattam meg akkor is ebben a masallapotban voltam, gyonyoru volt a pillasnat, de a siras, amire szamitottam elmaradt. Nehany oraval kesobb mar otthon voltunk, mert kulfoldon elek es itt nem tartjak bent az anyukat es a babat, ha minden tokeletes.

Soha nem felejtem el azt, amikor vegigfekudtem este az agyban, betakaroztam es osztonosen vegigsimitottam a pocakomon, mint ahogy honapokon at annyiszor es megdobbenve vettem eszre, hogy mar nincs ott semmi, lapos a takaro. Pedig 12 oraval azelott meg volt pocak, volt pocaklakom. A fiam karnyujtasnyira aludt a kisagyban, raneztem es hiaba akartam, nem tudtam erezni azokat a hihetetlen anyai erzelmeket, amit mar annyiszor elkepzeltem. Neztem azt a gyonyoru es ismeretlen kis arcot (a 4d-s fotok ellenere is ismeretlennek tunt) es olyan elkepzelhetetlen volt, hogy ez a csoda volt az en kis toportyum, aki annyit mocorgott ott bent es aki ennyire megvaltoztatott engem, az eletunket. Lelkiismeret-furdalasom volt, sirtam.

Masnap volt egy pillanat, amikor pakolaszas kozben megfeledkeztem arrol, hogy mar nincs pocakom es konkretan ereztem, mintha mocorgott volna odabent a baba, pedig csak a kepzeletem jatszott velem. A hasamhoz kaptam, raneztem a babara es ismet sirtam, akkor a pocakom es a terhessegem hianyzott nagyon. Ugy ereztem, hogy addig kulonleges voltam, volt bennem valami varazslatos, pocak nelkul meg mar semmi sincs, ami kulonlegesse tenne.

Tudom, ez a baby blues. Par nap alatt elmult.

Viszont az igazi mely erzelmekre a babam irant meg varnom kellett. Kb ot napos volt, amikor altattam, enekeltem neki es felalomban elmosolyogta magat. Tudtam, hogy ez meg nem ram iranyul, nem direkt szocialis mosoly, hanem osztonos, de akkor is ez volt az elso mosolya, nalam meg ekkor torott el a mecses eloszor a boldogsag miatt, ekkor allt ossze a kep, hogy o az en pocaklakom, a legnagyobb kincsem es ekkor ereztem igazan anyanak magam eloszor. Persze ezutan ezek az erzelmek naprol napra, percrol percre erosodtek.

Az elso ot napban viszont rossznak ereztem magam, amiert meg nem tudok olyan hatartalan szeretetet erezni, amilyeneket egy anyanak kell.

Nalatok hogy tortentek ezek a dolgok? Ereztetek hasonlot?