Kinek milyen volt? Bővebben lent.

Azért azokat megnéztem volna szülés után, akik "kis semmiségként" írják le. :D Utólag valóban szépíti az idő, de én pontosan emlékszem a kardinális pontokra és azt sokkal inkább nevezném ember feletti teljesítménynek és a női test csodájának, mint egy kis semmiségnek.

Nekem a vajúdás volt borzasztó nehéz. Abban is főleg az, hogy senki nem tudja megmondani nagyon sokáig, hogy meddig kell ezt még kibírni. A fájások csak jöttek és a végén már olyan szinten sűrűn és erősen rántotta görcsbe a teljes testem, hogy nem is tudnám mihez hasonlítani. Mint valami ördögűzés. Végighallgattam pár szülést ott magam körül, pontosan lehetett hallani mikor jött el az idő. :D Azt már azért kevesen bírják szerintem hang nélkül. Az utolsó kitolás előtti fél óra volt mondjuk olyan, hogy azt hittem ebbe már tényleg belehalok.

Ehhez képest, amikor a szülésznő mondta, hogy na akkor csináljunk egy próbanyomást, én teljesen megtáltosodtam. Annyira hajtott az adrenalin és hogy végre látom a fényt az alagút végén, hogy a kitolást egyáltalán nem éreztem fájdalmasnak. Feszített, csípett inkább. Gátmetszésnél semmi. Egy kis melegség érzés, gondolom ahogy kivérzett. Varrásnál kellemetlen volt, de akkor már a mellkasomon cuppogó babám körül járt az agyam, rá fókuszáltam. Olyan gyorsan elrepült az idő kitolás alatt, mintha 2 perc lett volna.

Én rettegtem, hogy mennyire fog a gátsebem fájni, ha kimegy a helyi érzéstelenítő hatása. Arra számítottam, hogy csípő, égő seb fájdalom lesz, mint amikor valahol megvágom magam. Ezzel szemben nekem egy ilyen állandó erős nyomás érzés volt csupán, amivel abszolút együtt tudtam élni, nem fájt, csak kellemetlen volt.

Megnyugtatni nem tudlak, ajánlani jó könyvet viszont igen: Noll Andrea: Vajódástámogatás mindenkinek. Bár olvastam volna az első szülésem előtt. Részletesen leírja, hogy a szülés szakaszaira mi jellemző, és hogyan tudod megtámogatni.

Annak azért örülök, hogy a második gyerekem előtt már olvastam. Ha kórházi hüvelyi szülésre készülsz, és nem otthonszülésre vagy születésházasra (pl. Budai Perinatális Központ), az egyetlen tanácsom az lenne, hogy lehetőség szerint olyan helyen szülj, ahol jó a kórház statisztikája, alacsony a gátmetszések aránya, az indítások aránya, és a császárok aránya. Ma a magyarországi szülések 96%-ánál történik valamilyen beavatkozás, ami már önmagában bezavarhat.

Ha magánban szülsz, akkor a választott orvos és szülésznő statisztikáira kérdezz rá. Nekik nem lesz valószínüleg kimutatásuk (kivéve, ha otthonszülést választasz, mert a bábák szigorúan vezetni szokták ezt), de arra rá tudsz kérdezni, hogy az utóbbi hónapokban hány gátmetszést végzett, hány császárt, hány indítást, hányszor történt a kitolás függőleges testhelyzetben.

Utóbbi is rengeteget elárul arról, hogy mire számíthatsz. Ne azt nézd, hogy mit ígérget szóban, hanem hogy valóban miről árulkodnak a számok.

Az első gyerekemet váró önmagamnak azt üzenném, ha tehetném, hogy szülje már az elsőt is születésházban, vagy küzdjön sokkal többet az otthonszülésért. Semmiképp se feküdjön le a hátára akkor, amikor már a fájások elviselhetetlenek, mert az beindít egy ördögi kört: mozdulni már nem bírsz, de sokkal fájdalmasabb és lassabb az egész, mert a gravitáció nem tud a tágulásra rásegíteni, a farkcsont pedig útban van, sokkal szűkebb helye van a babának kibújni. Üzenném, hogy utasítsa vissza a folyamatos ctg-zést, helyette vigyen dopplert, és kérje, hogy azzal nézzék a szívhangot anélkül, hogy le kellene feküdnie. Beszélje meg előre a szülésznővel, hogy ne engedje a hátára lefeküdni. Utasítsa vissza, hogy az egyszemélyes vajódóból, amire mellesleg senki sem várt, átvigyék a szülőszobára (teljes tágulás nálam itt fordult vissza 6 centire, és utána jött a pokol, azóta tudom, hogy azért, mert előrehaladott tágulásnál nagyon be tud zavarni, ha másik helyre kerül a szülő nő, ez stresszhormont termel, és azt üzeni a testnek, hogy nem biztonságos szülni, így visszafordulhat vagy leállhat a folyamat.) Üzenném neki, hogy próbálja ki az álló vajúdó pozíciót, a másodiknál ez nekem rengeteget segített.

A gátmetszés vs. nem gátmetszésről itt egy jó leírás:

[link]

A kutatások azt mutatják, hogy a gátmetszés nemhogy nem előzi meg a gátrepedést, hanem még növeli is a kockázatát. Nekem amúgy borzasztó volt a gátmetszés, maga a vágás is, a mai napig emlékszem az érzésre, illetve utána amit szenvedtem vele hetekig. Másodjára a melegvíz és négykézlábas pózban szülés mellett nem csináltak, pedig nagy súlyú volt a gyerek, 37 centis fejkörfogat+az ökle is ott volt a homloka előtt. A legtöbb nőnek azért általában kisebb problémát szokott jelenti a gátmetszés, én sajnos nem közéjük tartoztam. Másodjára szuper volt, hogy semmi ilyesmi nem volt.

Sok ellentmondásos véleménnyel fogsz találkozni, még az orvosok sem értenek egyet. Nem egyszerű ezek között elnavigálni. Akik szültek, mindenkinek egyéni élménye van. Egy helyen láttam eddig nagy különbséget ehhez képest, ahol ugyan szintén nem mindenki, de az elsöprő többség messzemenően pozitív tapasztalatokról számol be, ez pedig a kórházon kívüli szülés. Magyarországon ma már van lehetőség erre orvossal is.

Írod, hogy a végeredmény kárpótol minden fájdalomért. Ez így is volt nálam is, azonban érdemes lesz majd időt hagyni magadnak, ha nem jön az a rózsaszín köd, amit vártál. A fájdalom tényleg olyan mértékű a legtöbb esetben, főleg ha kórházban szülsz, ahol általában oxitocint is adnak, hogy van egy olyan jelenség, amiről nem szívesen beszél senki sem, aki átélte, ez pedig egyfajta elidegenedés érzése a gyerektől, a szülés és a gyerekvállalás hibáztatása a fájdalomért, amit a szülés közben átélsz. Nem mindenki megy át rajta, de sokan igen, és ha nem tudsz róla, hogy van, azt gondolhatod, hogy veled valami baj van. Ez idővel azért szerencsére elhalványodik, ahogy a fájdalom is. Úgy néz ki a gyakorlatban, hogy ott a baba, megszülted, magadhoz emeled, vagy rádrakták, és te nem érzel semmit, csak kimerültséget, és megkönnyebbülést, hogy végre valahára vége a fájdalomnak. Kívülről sürgetnek, noszogatnak, hogy fogd meg a babát, miközben neked még időre lenne szükséged. (Feltételezve ehhez, hogy a babát nem viszik el tőled azonnal, pl. fürdetni, vagy lemérni, amit sok helyen csinálnak, és az meg egy másfajta nagyon rossz érzéssel társul).

Szóval tudjál róla, hogyha az újszülött gyerekedre nézve semmit sem érzel az első napokban, vagy akár hetekben, az is belefér a normálisba, amennyiben persze rendesen ellátod. Ha 6-8 hétnél tovább tart, akkor már érdemes szakemberhez fordulni. (Én a gyerekem 4 hónapos korában tettem ezt meg, és 6 hónapos korától lett sokkal jobb, addigra dolgoztam fel a szüléskor történteket). A kicsinél minden oké volt, de ott is kellett nekem 2 hét.