Nehezen oldódó kisgyerek?

A 2.5 éves kislányom nagyon nehezen oldódik társaságban. Játszóbölcsibe szívesen jár velem, de mostanában többször voltunk számára idegen helyen (pl. a mama lakásán, mert eddig ő járt hozzánk látogatni). A lényeg, hogy először mindig sír és az ölembe vagy az apja ölébe bújik. Aztán lassan körbekukucskál, felméri a terepet végül játszani kezd, ha lehetősége van. Később már akár ki is mehetek a helyiségből, játszik tovább. A gond az, hogy ez az oldódás elég hosszú ideig, 20-30 percig is tarthat, helytől ill. emberektől függően. Persze nem fél órát sír, hanem ennyi idő míg már tényleg jól érzi magát és nem kiabál utánam, ha pl. kimegyek a mosdóba.

Engem ez nem zavar, maximálisan támogatom és bátorítom, de más felnőttek, a saját anyám és nővérem kifejezetten bánt és kritizál a gyerek viselkedése miatt. Szerintük a gyerek szociális fóbiában szenved és borzasztó élete lesz. Ha ilyen szituációban pl. oda akar bújni hozzám a lányom, akkor nem lenne szabad felvennem vagy átölelnem szerintük.

Mivel a beszédében kb. fél éves lemaradásban van, vizsgálatot kértünk és februárban pszichometriára kaptunk időpontot, ami alapján eldöntik, szükséges-e fejleszteni. Ha lehetőségem lesz, rákérdezek a pszichológustól, mennyire kóros ez a félénkség.

Magamban úgy érzem, nincs nagy baj vele, ahogy nő, szépen megtanul majd disztingválni, nem fog majd sírni, de azért nem lesz az a mindenkivel barátkozós, "vagány" kisgyerek. Én mindenben támogatni szeretném őt, de nem változtathatom meg az alaptermészetét azért, hogy a nagy ritkán látott nagynéni nyakába ugráljon, csak mert az rámosolygott és egy ilyen korú gyereknek alapvetően bizalommal kell fordulni mindenkihez (szintén a család szerint. "Dehát látja, hogy nem bántjuk, akkor miért sír?")

Mit gondoltok anyukák? Esetleg valaki hasonló cipőben?

Köszönöm, ha írtok és kellemes ünnepeket kívánok!