Extrán hisztis, beszédértési problémákkal küzdő gyerekkel mit lehet tenni?

Igen, régi a kérdés. Most már 9 éves a gyerek. Közben már sok mindenen túl vagyunk, elvittem a Vadaskertbe, 1 hétig ott voltunk bentalvós kivizsgáláson, azt mondták, hogy beszédértési zavar, amit rosszul kezeltünk, ezért komoly magatartászavart fejlesztett ki belőle. Persze segítséget sehol nem adtak, a vége csak az lett, hogy magánúton hordtam mindenféle fejlesztésekre. Az emiatt kialakult családi válsághelyzetet sehol nem segítenek megoldani, már nem is próbálom, mert eddig az összes gyerekpszichológus szerint mindennek én vagyok az oka.

Az oviban minden nap kaptam az ívet, egyik nap, hogy rosszul nevelem, másik nap, hogy autista, hiába vittem a vadaskertes papírt, azt sem hitték el, persze az óvónő jobban ismeri az autizmust, mint a pszichiáterek. Bár nem értettem, ha autista, akkor annak miért én vagyok az oka. Kitenni persze nem tudták, mert befogadó intézmény, nagyon reménykedtek egy auti kódban, de igazán még azzal sem tudták volna kitenni, mert benne van az alapító okiratban, de persze az óvónők ezt sem tudták.

Az iskola orbitális szívás volt, a gyerek egy olyan osztályba került, ahova nem tudtak állandó tanárt szerezni, első osztályban 9 tanára volt, a nevüket sem tudta, minden nap sírva ment iskolába. Persze a gyerekek csúfolták, mert még mindig pösze, sok kommunikációs helyzetet félreért a mai napig. Minden nap szekáltak, tanár persze nem is volt velük, csak egy ped. asszisztens. A gyerek agresszív lett, verekedett, órán megtagadta az együttműködést.

Emiatt behívtak, hogy vigyem el, bár a diri persze nem is tudta, hogy sni-s. Amikor a fejükre olvastam, hogy amikor beirattam mindent elmondtam, elvittem kivizsgáltatni, hordom fejlesztésekre, mit várnak még tőlem, mert én nem ezt vártam az iskolától. Hát erre nem tudtak mit mondani, csak annyit, keressek neki egy gyógypedagógiai intézményt, mert nem való integrált iskolába. Mondtam nekik, hogy nincs ilyen intézmény. Erre azt mondták, hogy az nem az ő bajuk, hanem az enyém. Én mondtam, hogy az alapító okiratban benne van, vállalták, hát csinálják. Cserébe feljelentettek, hogy biztos verem otthon, mert agresszív a gyerek. Az osztályfőnök már mindenki előtt a folyosón ordibált velem, közölte azt is, hogyha nem adok nyugtatót a gyereknek, be sem mehet az intézménybe. Ügyvédhez jártunk, stb.

Szóval volt ott minden. Szeptemberben másik iskolába vittem, most azóta nincs vele komoly gond, az itteni tanítók nagyon pozitívan viszonyulnak hozzá. Heti 2 órában jár hozzá egy gyógypedagógus, csoportos fejlesztés, hát nem sokat ér. Ő is egyből azt mondta, hogy beszédfogyatékos. A tanulással egyébként egyelőre nincs gond, 4-5-öket hoz haza, bár a hosszabb szövegek megtanulásával, fogalmazással lesz még gond később, tuti.

Nagyon sokat fejlődött, amit jórészt a magánúton megfizetett foglalkozásoknak, és az itthoni fejlesztéseknek köszönhető, ennek ellenére az állami intézményektől én eddig még csak a rosszat kaptam. Viszont az autista tünetek jó részét kinőtte, szóval most már biztos vagyok benne, hogy nem autista.

Minden eddigi kritika ellenére, én azt gondolom, hogy szerencséje van a gyereknek, hogy én vagyok az anyja, mert amit én végigcsináltam vele, azt tuti nem csinálta volna meg bárki. Mostanra viszont elég volt. Olyan a gyerek, amilyen, én már nem hordom sehova, itthon sem fejlesztem, elegem volt. Szerintem alsóban már nem lesz különösebb gond vele, a felsőtől még félek, de az még 2,5 év, addig remélem nyugi lesz.

Igen, én azt tudom tanácsolni, hogy próbáld meg nem felkapni a vizet mindenen, én már belebetegedtem ebbe.

A környezettel nem kell foglalkozni, mindenki tudja, hogy hogyan kell gyereket nevelni, gondolom folyton mondják, vedd szigorúbban, ne engedj neki, stb. Én inkább azt látom, hogy többször kellett volna neki engedni. Én a mai napig meg vagyok róla győződve, hogy a beszédfogyatéknál azért több van benne. Nem lehet őket a hagyományos gyereknevelési módszerekkel nevelni. Ha hisztizik valamiért, hát kapja meg, persze ésszerű keretek közt. Amit kiírtam, a nadrágos sztori, ma már nem így kezelném. Itt a nadrág, csináld. A pároddal is írtad, hogy sok a konfliktus, hát az volt, van nálunk is. Pl. volt, hogy mentünk haza éjszaka egy lagziból, és mondtuk neki nem kell ma fürödni, majd reggel, menj aludni. Hát, persze rákezdte az ordítást, hogy ő nem tud aludni fürdés nélkül. A férjem meg ellene, hogy ne csináld már stb. Én meg mondtam neki, hogy megfürdik 5 perc alatt és megnyugszik, ezért nem érdemes egy több órás hisztit végigcsinálni. Mára már a férjem inkább visszavonul, enged engem érvényesülni, mert én jobban tudom őt kezelni.

Kicsit engedni kell neki, tiszteletben tartani a bónáit. Nagyon sokat ki fog nőni. Türelem kell hozzá, és nagyon sok szeretet. A mostani iskolában is azért ilyen nyugodt, mert mondtam a tanárnak, ha a gyerek elkezd hisztizni, akkor ölelje meg, és simogassa meg, és mondja neki, hogy nincs semmi baj. Ezt sem az oviban, sem az előző iskolában nem voltak hajlandók megcsinálni, "nem jutalmazzuk a hisztit" felkiáltással. De ez nem erről szól! Sokszor már ő maga is szeretne lehiggadni, de egyedül nem tud, segíteni kell neki. Most végre az első olyan intézmény, ahol a pedagógus felfogta, megértette ezt, talán ha kétszer hisztizett, de hamar abba is hagyta, mert a tanár nem zavarta ki, nem állította sarokba, nem kezdett el vele ordibálni, hanem megsimogatta, és mondta neki, hogy minden rendben, próbálj megnyugodni.

Meg ugye az volt a legfrusztrálóbb végig az egészben, hogy nem is tudtuk, lesz-e valaha normális ember belőle, hiszen folyamatosan mindenkitől azt kaptuk, hogy a gyerek nem normális. De az! Csak más. Higgy benne, szeresd. Ha gondolod, írhatsz még privit, és többet tudunk beszélgetni.