Hogyan kezeljük ezt a helyzetet autista gyanús gyereknél?

De az miért baj, ha kinyitja nektek az ajtót?

Autizmus ide, vagy oda: mi nem játszunk a gyerekkel hatalmi harcot. Nem mondjuk, hogy nem, csak mert. Olyasmit nem tiltunk, amit nincs indok tiltani.

Persze lehet, hogy csak én nem látom, mi olyan veszélyes egy ajtó kinyitásában... (Nyilván kiszaladni nem engedjük.)

A lényeg, hogy minden tiltást és döntést elmagyarázunk, megbeszélünk. Ami pedig nem indokolt, az nem tiltjuk. Az önállósodást sem gátoljuk. Így ebből nincs hiszti.

Ezt teljesen normális neurotipikus gyereknél is. Ennyi alapján soha senki nem fogja autistának nevezni.

És mit csinálunk? Az ártatlan dolgokban nem izmozunk a gyerekkel. A dackorszak helyes kezelése az, ha megfelelő kereteket szabsz, de nem tömöd tele az életét tiltásokkal. Ami nem árt, azt hadd csinálja. Legyen választása. Pl: nyáron nem vehet 40 fokban téli overált, de választhat két póló közül.

Ha megkapja a diagnózist, kell hogy kapjatok majd szakmai segítséget is, akkor majd ezeket részletesen át tudjátok beszélni a szakemberrel.

De egyébként naluk is fontosak a keretek, sőt sokkal fontosabbak, valóban jól át kell gindolnotok, hogy mit engedtek és mit nem, és azután csak aszerint tenni, mert ők máshogy értelmezik ezeket a helyzeteket, és nagyon fontos, hogy előre tudja mikor, mire számíthat. De tényleg majd inkabb a szakemberrel beszéljétek meg, addig is kitartás!

Hivatalosan diagnosztizált, ép értelmű - legtöbbünk az - autista vagyok, aki felnőtt korában tudta meg.

Először is kit érdekel a nevelési tanácsadó, óvónő, védőnő, pszichológus, autista gyermeket nevelők, stb. véleménye. Csak azzal foglalkozz, hogy a pszichiáter szakorvos szerint autista-e a gyermeked. Egyedül neki van joga ezt eldönteni, kijelenteni. Nem pszichológus, hanem pszichiáter, mégegyszer mondom. És az sem mérvadó, hogy autista gyermek szülője mit tapasztal, mert akárcsak a nem autisták, mi sem vagyunk egyformák. Attól hogy a Juli autista kisfia üti a fejét a radiátorhoz vagy sosem ad puszit, más autista gyermeke nem biztos, hogy ilyen. Én sem voltam. A szemkontaktus is egy rossz példa, mert sokan képesek vagyunk tartani. Elavult tankönyvek, leírások miatt van annyi autista, akit felnőtt korban ismernek fel.

Ha valóban autista a szóban forgó gyermek - és ezt jobb lenne mielőbb tisztázni -, akkor rituálékról lehet szó. Ezek minket megnyugtatnak, biztonságot adnak, szeretjük gyakran és ugyanúgy csinálni és nem értékeljük, ha nem engedik nekünk. Lehet nektek értelmetlen hülyeség, de az autistáknak nem az. Ha nem árt vele senkinek, márpedig a szóban forgó példa ilyen, akkor nem értem miért ne lehetne neki megengedni. Olyan nagy ügy, hogy ő nyit ajtót ? Jobb ha a képzeletbeli világába menekül vagy elidegenedik tőletek ? Mert ez lesz a vége, ha autista és mindenért csesztetve van. Hosszabb távon inkább legyenek furcsa szokásai, mint évekig számára nem komfortos viselkedésre kényszeríteni, mert a nem autistáknak ez tetszik. Ennek akár öngyilkosság is lehet a következménye, de a pszichiáter szinte garantált legkésőbb felnőtt korban. De ha nem autistáról van szó, akkor sem értem miért baj az, ha örömét leli abban, ha ajtót nyit másoknak. Majd felnőttként bevágja előttetek az ajtót vagy beelőz mindenkit, mert azt tanulta baj udvariasnak lenni. Utána meg le lehet bunkózni