Hogy mondjam meg a 2,5 éves lányomnak hogy az apukája meghalt?

Nagyon sajnálom :(

Családomban volt ilyen eset, 2 êves volt a kicsi amikor történt. Én vigyáztam a kicsire,amíg az anyukája a kórházban volt, akkor halt meg az apukája. Nem akarta elmondani még, de a kicsi megérezhette, folyton apáról kérdezgetett, így elmesélte.

Mondta, hogy már nagyon beteg volt, és nem tudták meggyógyítani a doktor bácsik, elköltözött az angyalokhoz, de onnan vigyáz rá és szeretni fogja. :'(

Nem nagyon fogta fel szegény, hogy valóban nem tér már haza, nagyon sokáig várta haza, nézte az autókat az ablakból mikor jön apa autója.

Már 8 éves, nem hagyott nyomot rajta, jókedvű, aranyos kisfiú, az apukájáról nem sok emléke maradt sajnos.

Rettenetesen Sajnalom!!;(

En ugy mondanam hogy apa mar nem fog haza jonni tobbet mert ... ez es ez tortent,de nagyon szereti ot.

Iagazbol mivel nem nagyon erti meg nem bonyolitanam tulzottan de azt mindenkeppen belevennem hogy nem jon haza tobbet, hogy ne varja, persze lehet hogy ezt se erti teljesen, igazabol te tudod mit ert meg a lanyod, milyen szavakkal tudna nagyjabol hogy apa elment es nem jon tobbe.

Oszinte reszvetem!!

Én 3 éves voltam, amikor apukám meghalt.

Nem mondták meg, csak hogy elment. Minden nap az ajtóban aludtam el, mert vártam haza... A temetésén sem voltam ott.

AZtán 7 éves voltam, amikor elmondták az igazat. A mai napig emlékszem a pillanatra. 34 vagyok most.

Semmiképp ne ködösíts, mondd meg, hogy meghalt.

Szörnyű lesz, és nagyon nehéz, de nem szabad reményt adni, hogy várjon rá. Nincs annál rosszabb. Le kell zárnia neki is.

Sok erőt, és kitartást kívánok!

És őszinte részvétem!

Igazabol a fiam mult 2,5 eves borzaszto lenne neki ezt mondani, o meg nem is beszel csak szavakat igy en pl neki tobbszor mondanam el hogy nem jon haza tobbet. Lehet a lanyod mar beszel es jobban meg is erti.

2-es voltam

Őszinte részvétem. Nagyon sajnálom a történteket.

3 volt a kisfiam, mikor az ő szeretett mamája elhunyt.

En azt mondtam, hogy mivel nagy fájdalmai voltak a betegsége miatt elment az angyalokhoz és ott már semmi nem fáj neki. És így mindig mosolyogva nézheti,ahogy ő itt éli az életét.

Nyilván egy apa elvesztése sokkal nagyobb trauma, de úgy gondolom kell nekik egy kapaszkodó, hogy tudják csak testileg nincs már mellettük a szeretett személy.

Őszinte részvétem így ismeretlenül is. Nagyon embert próbáló lesz ez nektek, de remélem a szeretetetek és a türelem-kitartás segít megtalálni a jó irányt.

Az amit leírok, az nem tudom hogy az-e, nem tanácsolom vagy javaslom, csak elmesélem.

Azt leírnám még így előre, hogy anyu nagyon szereti apát. Direkt nem raktam múlt időbe. A mai napig nyoma van a lakásban, semmijét nem dobta ki vagy rakta a sufniba-padlásra. Tudtunkkal se előtte se utána nem volt senkije. Nem mondom azt, hogy jó ez így. Nem tartom őt emiatt különbnek mint azokat, akik újraházasodnak. Ő egyszerűen csak ilyen, így döntött.

Én csecsemő voltam amikor meghalt apa, de a két bátyám hasonló korú volt. Az egyik kicsit fiatalabb a másik picit idősebb (2 és 4,5 évesek).

Anyu először nem tudott beszélni róla, és csak annyit mondott, hogy apa elment. Tényleg nem bírt többet mondani az első napokban. A két fiú viszont ezután folyton az ablakban volt és várták, hogy mikor jön haza A kisebbik is, mert neki is hiányzott. Tudták, hogy mikor kéne hazajönnie és várták, meg kérdezték is anyut.

Anyu aztán bármilyen nehéz is volt neki, pár nap múlva elmondta, hogy apa az égben van. Hogy bármennyire szeretne is, ő már nem tud hazajönni hozzánk, de mindig figyelni fog ránk odafentről. Nem értették először, de anya újra és újra az esti meséknél elővette a dolgot. Mesélt apáról, arról hogy miket csináltak, elmondta hogy hol van, elmondta hogy szeret minket. Aztán barkácsoltak egy nap, egy kis házi oltár félét. Raktak rá képeket róla, volt egy kis fiókja ahová berakhattuk (én is mikor nagyobb lettem) a titkos üzeneteket neki, oda gyűjthettük a neki szánt rajzokat, meg ovis-sulis kézműves dolgokat. Amikor nagyobbak lettünk a temetőbe is kivitt minket. Addig viszont mindig odaültetett minket az a kis oltár féle elé egy kis párnára, és azt mondta ha imádkozunk hozzá, azt hallani fogja.

Én köszönöm anyámnak hogy így oldotta meg. Mert így volt valamicske kapcsolatunk vele, és mert nekem sem volt idegen. Mindig ott volt az, hogy nekünk volt apukánk is. És ha valaki kérdezett róla nem kellett azt válaszolnunk hogy nem ismertük, nem tudunk róla kb semmit, mert kicsik voltunk. Soha nem csinált belőle szentet, a hibáiról nehézségeikről a korunknak megfelelően ugyanúgy beszélt.

Valószínűleg ezért is, de mindhárman elég vallásosak lettünk. Nekünk az imádkozás, az Isten mennyország dolog egyenlő volt apával.

Még egyszer részvétem és kitartást.

Nem, attól nem lesz semmi baja. A sírás természetes dolog.

Részvétem. :(

A gyász teljesen természetes. Erősnek lenni, nem egyenlő azzal hogy nem sírsz. Ha belegondolsz, szerintem ha ő lenne idősebb annyival hogy megértse mi történt, te se kérnéd hogy ne sírjon.

Ebből kicsit ő is megérti hogy komoly dolog történt, és előbb utóbb össze kapcsolja az apa eltűnését a könnyeiddel. Ha nem sírsz, és azt mutatod hogy minden rendben van, az olyan mintha elvennéd a jelentőségét, a súlyát annak hogy az apa eltűnt.