Mennyire gyakori ez 2 éves gyerekeknél?

Elbeszéltek egymás mellett. Igen, ezt hívják dackorszaknak. Ellenkezik, mert próbálgatja, hogy neki is van saját akarata, a szociális szabályokat pedig értelemszerűen még nem igazán ismeri.

Földhöz vág dolgokat, mert az indulatkezelés 2 évesen még fejletlen, ez is tanult dolog.

Valóban nevelni kell, de a nevelés nem felülről ledorongolást jelent, hanem pont azt, hogy a fenti helyzetek szociálisan elfogadható kezelését megtanítják. De ez nem két nap, hanem egy hosszú, lassú folyamat.

A gyereknek joga van mérgesnek, csalódottnak lenni, a felnőtt dolga olyan módszert mutatni, amivel elfogadhatóan fejezheti ki a negatív érzelmeit is.

Nálunk sokat segített, hogy folyamatosan mondtam, hogy éppen mit érez. 3 éves korára eljutott odáig, hogy nem tör-zúz, hanem a lábával toppant és elmondja, hogy mérges. Viszont ezt nem tiltom, igenis mondhassa ki, hogy mérges, akár rám vagy az apjára vagy bárkire.

Most még az van folyamatban, hogy azt is mondja el, hogy mi miatt mérges és mitől múlna ez el (tehát mit tegyen az, aki magára haragította). Persze, ha azért mérges, mert nem ehetett csokit ebédre, akkor azt is el lehet magyarázni, ha viszont azért, mert nem ültem le vele vonatozni, akkor bocsánatot kérek és leülök játszani vele.

Utóbbinak is most kezd látszani a hatása, mert fordított esetben ő is bocsánatot kér és próbál korrigálni.

Igen. Nem jó, hogy ràhagyod. Ha te is megütötted (fenekére), akkor miért is várod el tőle, hogy ő ne üssön meg senkit? Ezt látja (látta) tőled, ők pedig utánoznak.

Én először mondjuk a játszira mennék. Ha elkezd vállalhatalan lenni, akkor először elmondod, hogy ha nem hagyja abba, akkor hazamentek. Ha folytatja (tuti fogja, jobb ha lélekben felkészülsz rá, lehet 5-6-9x is el kell majd játszani, attól függ, mennyire kitartó), akkor elmondod neki, hogy mivel így viselkedett, hazamentek. És a hónod alá csapod, és a legrövidebb úton hazamész vele. Valószínűleg hangos lesz, és csapkodni fog. De ne add fel, irány haza. Meg fogja tanulni, hogy ha anya azt mondja hagyjam abba, akkor abba kell hagyni, mert különben hazamegyünk, ergo vége a bulinak.

Persze azt is el kell mondani, miért nem helyes a viselkedése. És hogy mit tehet helyette. Az a lényeg, hogy "drasztikusan" vond ki az egész szituációból. Semmiképp ne üsd meg, csak fogd meg, vidd el. Ne hagyd, h titeket üssön. Kapd el a kezét, mondd hogy nem szabad, ha mégegyszer, akkor megyünk haza.

Csak átfutottam a válaszokat, de azt látom, hogy szerencsére megemlítették a dackorszakot.

Tehát egyfelől dackorszakban van, egy általában valamikor a másfél és három és fél éves kor közti időszakban jellemző, minimum fél (egy) éven át, általában másféle éves periódus.

Másfelől szerencsés dolog, hogy megéli a gyermeked a dackorszakot. Ez inkább a szülőt, nevelőt terheli meg jobban, bár a gyereknek se könnyű, ám fontos átélnie, mivel az éntudata megjelenésével párhuzamos, keresi én-határait.

(Némi kitérő: 4 éves korig a legtöbb gyermek számára

nem ajánlható a gyermekközösség, úgyhogy egyáltalán

nem hiány,

hogy nem jár közösségbe a gyermeked, sőt, ideálisabb a szülővel mindennaposan lennie, bár 4 éves korig lehet ritka kivételt tenni.

Más kérdés, hogy szakmaellenes törvény született,

miszerint 2015-től 3 éves kortól köztelező az óvodába járás. Ennyit a kitérőmről.)

Be szoktam másolni ilyen kérdésekhez egy remek cikket, mivel tök felesleges volta átfogalmaznom, úgy vélem. Nagyon eltalált vázlat arról, milyen a megfelelő szülői / nevelői hozzáállás, a dackorszak alatt, tehát hogyan érdemes eljárni:

" ha lényegtelen dolgokat nem tiltunk meg;

 vagy úgy fogalmazunk, hogy a tiltás el is hagyható, például: "Tedd le a fényképezőgépet!" (Azt mondjuk, hogy mit csináljon, ne azt, hogy mit ne!);

 ha egy figyelmeztető mondattal lehetőséget adok, hogy a gyermek presztízsveszteség nélkül visszavonuljon. Önállóan, maga válassza az elvárt, helyes cselekvést. Például: "Az a papa tolla!";

 ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem saját akaratát, hatalmát állítja szembe, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg a gyereknek ezt vagy azt;

 nem szabad annak előfordulnia, hogy a szülő naponta szemrehányásokkal árassza el a gyereket, de közben hagyja, hogy a gyerek tovább csinálja a tiltott dolgot;

 ha a szülői következetesség megértéssel, belátással párosul, s emellett a gyermek megfelelő önállósághoz jut abban, amiben lehet, a szembeszállás gyengül, helyébe együttműködés lép.

Ellenkező esetben a dackorszak tartóssá válhat, vagy egyre nagyobb erővel vissza-visszatér.

1. Utasításokat ne általánosságban adjunk (például ne rosszalkodj), hanem fogalmazzuk meg, mit várunk.

2. A személyes példa a legösztönzőbb hatású.

3. Legyünk következetesek abban, amit kívánunk tőle.

4. Bármennyire kicsi a gyermek, mindig ismerjük be, ha hibáztunk."