3 gyermekem van,6,3 es 1 evesek. A 3 evest sokszor nemtudom kezelni, tapasztalatok 3 gyermekes anyukak?

Pont ilyen korkülönbséggel vannak a gyerekeim, és nekünk is a középső a legnehezebb eset. :)

Nekem is törik bele a bicskám állandóan... Most már 4 éves nálunk a kicsi, és most ő van ebben a majd én megcsinálom egyedül, és ha segítesz ordítok állapotban. De a középső még mindig nehéz eset. Csak máshogy.

Igazából semmi okos ötletem sincs, csak akartam hogy tudd, nem vagy egyedül. :D

Amit minden háromgyerekes anyának tudnia kellene, hogy a középső sérül leginkább lelkileg, ő igényli a legtöbb törődést és megértést, nem pedig az extra szigort.

Ott van a nagy. Ő csinál minden fontos eseményt először, és a "bajt" tetézni szokta, hogy az elsők általában ügyesek és magasra teszik a szintet, amit a középsőnek megugrani vagy csak elérni is kihívás. Szóval a nagyok nagy figyelmet kapnak azért, amiért mindent először csinálnak (ovikezdés, iskolakezdés, fogváltás, vagy egyszerű példa: először kötik be egyedül a cipőfűzőjüket). A középső nem érti meg, hogy "majd neked is sikerül, te még kisebb vagy", főleg nem érti meg, hogy kisebb, ha a szülők egyenesen azt várják el, hogy az akár 1 évvel nagyobbal legyen egy szinten.

Ha ez a középsőnek nem lenne elég ott van a kicsi, aki minden ismerősből, családtagból, rokonból, de még a szomszédból is a pátyolgatást, gondoskodást váltja ki. Ő a család "cukija", ő az akire vigyázni kell, ő mellette a nagyobb, holott még ő is pici, de meg kell értenie, hogy ehhez a fajta figyelemhez már nagy, holott a kis tesó még 3 éves korában a "kis cuki" marad. Persze odabökik nekik is, hogy "a tied is aranyos, te is ügyes vagy", de soha nem vele kezdik.

És akkor ott van a középső. Két irányból is van aki több figyelemreméltóbb dolgot csinál pusztán a létezésével. Az amit például írtál, hogy fut kinyitni az ajtót pedig nem is neki szóltál, valójában egy segélykiáltás a lelkétől. Nem látod, hogy mennyire törekszik, arra, hogy valamiben ő legyen az első, hogy ő kapjon dicséretet? Figyeld meg, hogy ez az élet minden területén megjelenik. Ezen a viselkedésen, akár a hozzápárosuló visításon is inkább el kellene gondolkoznod és megértened a gyerekedet. Hogy ő min megy keresztül. Hogy apróságok is számítanak. Az, hogy ne mindig a nagyot kérd meg, hogy csináljon meg valamit , amit a középső is megtud és hogy ezért kapja meg a kijáró dicséretet.

Középsőnek lenni a legnehezebb. Ha elolvasod az első 2 válaszoló is alátámasztja ezt. Hatalmas odafigyelésre van szükségük. Szerencsétlenek persze, hogy ilyen stílusba mennek át, aztán ez pedig egy ördögi kör, mivel ha visít, anyuka őt szidja a legtöbbször és könnyen válik a fekete báránnyá, ami szintén csak egyre erősíti azt, hogy ő a gyenge láncszem. Se nem a nagy, értelmes, okos, ügyes, se nem a kicsi, cuki, imádni való. Ő ott van a kettő között, aki "állandóan visít". De az, hogy miért azt kit érdekel? Ha csak azokat nézed akik eddig válaszoltak, akkor abból láthatod, hogy ez nem egyedi eset, sőt mivel a szülők félreértik a saját gyereküket, ez gyakorlatilag normális. Végignézve az ismeretségi körömön a háromgyerekesek közül mindig a középső az érzelmileg sérült, ami gyakran kiüt a viselkedésükön, akár még felnőttkorban is a kisebbségi komplexusuk mellett.

Szóval én azt tanácsolom, hogy aránytalanul sok odafigyelés legalább a szülőktől a középső felé és a visítás IGAZI okát megérteni (nem "dackorszak"-ra hivatkozni".