Mit mondanátok el a gyerekeiteknek az őszinteségről, tiszteletről és az életről?

Ezek nagyon-nagyon tág kategóriák. Ahogy nő a gyerek, és ahogy felmerülnek benne a kérdések, meg ahogy jönnek a különféle élethelyzetek, amik magyarázatot igényelnek, úgy fokozatosan, értelemszerűen adja át az ember a saját világnézetének megfelelő iránymutatást.

Kicsit konkrétabb kérdést kellene feltenned.

Mondani?

Nem mondom. Teszem a dolgom, ő lát és figyel. Remélem jó példát mutatok neki, így tisztában lesz a fogalmakkal.

Miért akarsz erről beszélni vele? Hogy jött ez a dolog?

Csak azért kérdezem, mert ha konkretizálod, lehet mi is pontosabban tudnánk megfogalmazni.

Kicsit bővebben kifejtenéd, mire gondolsz? Nem vagyok benne biztos, hogy egészen értem, mire irányul a kérdésed (mekkora gyerekkel beszélgetsz ilyesmiről pl.), de azért leírom, mit gondolok. :)

Nyilván az ember azt mondja a gyerekének az őszinteség-tisztelet-élet témákban, amit maga gondol ezekről – hiszen csak akkor hiteles, ha azt mondja, amit maga is megél. No meg akkor beszélünk ilyesmiről, ha valami folytán felmerül e fogalmak fontossága.

Nekem az az alapállásom, és a gyerekemnek is egész kicsi korától ezt „tanítottam”, hogy az életet tisztelni kell minden formájában, tehát nem szabad semmilyen élőlényt (állatot és embert sem) kínozni. Tulajdonképpen az alaptézis az, hogy „úgy viselkedj, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek”.

A tisztelet szerintem egy olyan dolog, amit megelőlegzünk másoknak, viszont egy kapcsolatban már ki kell érdemelni. Például alapvetően normálisan bánok embertársaimmal, de attól, mert valaki idős, ám velem prosztón viselkedik, nem fogom tisztelni.

Őszinteség: fontosnak tartom, hogy vállalja a tetteinek a következményeit, ha valami hülyeséget csinál, vallja be, ne kenje másra. Sajnos ebből az iskolában volt is egy-két nehéz helyzete (olyan „véresen komoly” témákban, minthogy pl. ki fütyürészett órán – bevallotta, hogy ő, mire beírást kapott… elsőben), meg sok olyan gyerek volt/van, aki simán rákeni a másikra a saját csínytevését, és ilyenkor hiába mondja a gyerek, hogy nem ő volt, nem hisznek neki… szóval a lényeg, hogy az ilyen „pofonok” ellenére azt erősítem benne, hogy mindenki csinál időnként butaságot, amit csak súlyosbít az, ha még gerinctelen is. Tudja, hogy sosem fogom leszidni egy intőért akkor, ha őszintén elmondja, mi történt, kiderült, hogy a tanerő rosszul ítélt (sajnos erre is volt már példa, konkrétan a mószerolós gyereknek hitt – a slusszpoén, hogy végül közölte is a tanár, hogy ja, bocs, nem is neki kellett volna adnia az intőt, szóval szerencse, hogy nem dőlök be a tekintélyelvűségnek, és nem hiszel el alapból, hogy egy felnőttnek van igaza egy gyerekkel szemben :).

Nekem mumusom a csúfolódás is, ez is a tisztelet ó témájába vág, mivel fontosnak tartom, hogy tudjuk, mindenkiben vannak pozitív dolgok, és próbáljuk meg ezeket fellelni. Ugyanakkor mindenkit lehetne valamiért csúfolni. Ha valaki nem szimpatikus, nem kell vele haverkodni, viszont itt is az „élni és élni hagyni” elvét kell követni szerintem.

A fenti elvek nyomán úgy érzem, a gyerekem egy autonóm személyiség, és örömmel tölt el, hogy jó kapcsolatot tud kialakítani a társaival úgy, hogy közben nem veti alá magát senki akaratának, és tiszteletben tartja mások véleményét. Kiáll az igazáért, sőt, másokért is, éreklődéssel és csodálattal közelít az állatok minden fajtájához (és azért is kiáll, hogy mások ne bántsák azokat).

Na ez úgy hangzik, mintha „szupercsávónak” tartanám őt és magamat is, de persze tisztában vagyok a hiányosságainkkal, viszont a fentiekre büszke vagyok, mert úgy gondolom, az emberi együttélés, sőt az ember és a természet együttélése csak ilyen feltételek mellett valósítható meg.

"A nevelés nem csak elveken és okos taktikán múlik, mert elsősorban a lényünkkel nevelünk. A nevelés: titkos metakommunikáció. Ami jó benned és tiszta, és ami rossz és koszos, továbbadod. A gyerek remegi félelmeidet, aggódja az aggodalmaidat - de éli a nyugalmadat és derűdet is - ha valódi."

> Müller Péter <

Szóval ezt nem elmesélni kell a gyereknek. A gyerek figyel téged, és érzelmileg rád hangolódik. Látja, hogy mennyire vagy őszinte a pároddal, a szüleiddel. Megengedsz-e olyan dolgokat a gyereknek, amiket a párod nem, de mellé mondod, hogy Apa ne tudjon róla. Figyeli, hogy viselkedsz a szüleiddel, a pároddal, hogyan nyilvánul meg a tisztelet irányukba.

Szóval, ahogy Albert Schweitzer mondta: az emberek nevelésére a személyes példamutatás nem a legjobb módszer, hanem az egyetlen...