Sokkal többet várok el a nagytól mióta megérkezett a pici. Más is van így? Pedig a nagy is kicsi még.

Az enyémek már 9,5 és 11.

A szobatisztasággal nem volt ilyen érzésem, mert a nagyobb elég hamar leszokott (alig töltötte be a 2-őt) a pelusról, magától. Türelmetlen az nem voltam, hogy miért nem csinál már ezt vagy azt. De az igaz, hogy a nagy az a nagy, a kicsi meg a picike babusgatni való....

Épp valamelyik nap amikor mentem be egy éjszakai puszira mielőtt lefeküdtem és néztem ahogy alszanak, akkor villant be, hogy a kicsi is milyen nagy már, majdnem akkor a lába mint nekem, de mégis ő a kicsi és eddig mindig az volt. És hogy mindig is így láttam: a picinek, akit védelmezni kell. Amikor a nagy volt ekkora méretű, akkor meg róla azt gondoltam, hogy hű de nagy már.

A nagy amikor 116-os méretű ruhát hordott, akkor is büszkén néztem, hogy jaj de nagylány már, amikor megvettem az első 140-es méretű ruhát, akkor is, hogy már kész hölgy. Amikor a kicsi hordta a 116-os ruhát, akkor azt gondoltam róla, hogy de picike még....

Én is így voltam vele... Nálunk is pont két év van köztük, a nagy nem jött be a kórházba látogatni, így három nap után láttam újra. Emlékszem, épp a délutáni alvását töltötte, én álltam a kiságyánál, és arra gondoltam, hogy milyen nagy... Pedig olyan pici volt még.

És ugyanez, siettettem a szobatisztaságot, meg miért nem önállóbb, miért kell még őt is altatni, és sorolhatnám. Ehhez még hozzátartoztak anyukám történetei arról, hogy ő milyen szépen megbeszélte velem, hogy mire megérkezik az öcsém, egyedül fogok enni, szobatiszta leszek, és szépen fogok mellette sétálni a babakocsit fogva, és így is lett. Csak azt a kis különbséget felejtette el, hogy én kislány voltam, nálunk meg a nagy fiú.

Na, az a lényeg, hogy szerintem nagyon elrontottam ezzel. A kisfiam most 3 éves, a szobatisztaság még bőven hagy kivánnivalót maga után, éjjel felsír, és keres, napközben egész nap rajtam lóg, de szó szerint, a nyakamba kapaszkodik, és nem enged, vécére sem tudok elmenni tőle. Sokat beszélgettünk erről a férjemmel, arra jutottunk, hogy elrontottuk az elvárásokkal. Megpróbáljuk helyre hozni, de nem egyszerű. Már nem alszik délután, így a kicsi délutáni szunyókálásának az ideje csak az övé, akkor festünk, gyurmázumk, sokat mesélünk, igyekszünk nem veszekedni vele. Reméljük, helyre jön.

Szerintem érthető, hogy így érzel, de meg kell próbálni mégis változtatni, mert ez elég nyomasztó a kisgyerenek.