Rettegek az ovikezdéstől. Mi van, ha be sem akar jönni, hisztizik, üvölt és egyéb hasonlók?

Rossz a hozzáállásod. Ha így állsz hozzá, valóban így is lesz.

Csak pozitívan. Jó lesz, szeretni fogja, nem lesz semmi baj.

Ha mégse, akkor sincs semmi, pár nap és megszokja és megszereti. A többit megoldja az óvónéni, te pedig esténként mesélsz róla neki, hogy milyen klassz dolog az óvoda és hogy milyen jó, hogy ő oda járhat.

Hát először is küzdd le magadban ezeket a gondolatokat és érzéseket legalább olyan szintre, hogy a gyereked ne érezze. Mert ha Te így állsz hozzá, könnyen átveheti ő is.

Ha csak pozitívan beszélsz neki az oviról, és Te magad is elhiszed, hogy jó lesz ott neki, és nem csak egy "szükséges rossz", hanem egy olyan hely, ahol sokat fejlődhet, kibontakozhat, akkor jól indul neki, és a gondozókkal együttműködve majd leküzditek a nehézségeket, ha akadnak.

Baromi jó radarokkal vannak ellátva a gyerekek, tehát ha anya retteg, a gyereknek sem lesz könnyű.

Próbálj meg pozitívan hozzáállni, és elfogadni a tényt, hogy az élet rendje az, hogy egyszer csak el kell szakadnia a gyereknek. Ez járhat sírással, hisztivel, de ha félsz és már előre elképzeled milyen rossz lesz, akkor szerintem ne is várj sok jót.

Kislányom most kezdte a bölcsit. S igen, szokott sírni, itthon többször elmondja, hogy nem akar menni, miközben a sírás csak nekem szól. Bent jól elvan. Kicsit hüppög utánam (szoktam hallgatózni :) ), aztán felpattan az egyik játékra és már megy is tovább az élet.

Az elválás, a kezdés nehéz. De túl kell rajta esni, mert mit csinálhatsz? Rettegni felesleges, persze lehet rettegni a szíved mélyén, de nézd az előnyét mindennek inkább.

Én utáltam az ovit, most mégis jól vagyok. Szüleimet sem utáltam meg emiatt, és a közösségi életem sem hever romokban. Sírtam, hisztiztem. Anyunak biztos nem volt könnyű, de ő is és én is túléltük.

Fel a fejjel!