Anyukák! Mennyire értetek egyet a párotokkal a gyereknevelés terén?

én tanulok a férjemtől pedig Ő is először csinálja .

sokkal földhözragadtabb .

ha konfrontáció van -ritka- akkor felhozom és megütközünk :P

de alapjában egyetértek . ha nem így lenne nem szültem volna neki gyereket a bánat se akar dacolni vitatkozni egy életen át szv. bizonyított elötte már.

Szia!

Mindenképpen igyekezzetek közelíteni egymáshoz a gyereknevelési elveiteket, mert ebből később sok gondotok lehet. Nemcsak összezavarodik a gyerkőc, hanem majd rájön, hogy ki lehet titeket egymás ellen játszani, és meg is fogja tenni. Az általam ismert gyerekek még akkor is bepróbálkoznak időnként azzal, hogy ha az egyik szülő nemet mond valamire, megkérdezik a másikat is, ha a szülők egyébként egyetértenek a nevelési alapelvekben.

A másik az, hogy igenis kellenek a szabályok, az írt példában szerintem neked van igazad. A gyerekek alapvetően „konzervatívak”, szeretik a rendszerességet, biztonságot nyújt nekik, még akkor is, ha időnként (teljesen természetesen) megpróbálnak lázadni ellene. Értesd meg a férjeddel, hogy a pillanatnyilag könnyűnek tűnő megoldásai hosszú távon gondokat fognak okozni a gyereknek és nektek is.

Hogy a kérdésedre is válaszoljak :) nálunk én vagyok az engedékenyebb, és sajnos a türelmetlenebb is, ahogy az 1. válaszoló írta, én is inkább tanulok a férjemtől ezeken a területeken. De az alapvető dolgokban egyet értünk (alapvetőnek gondolom az „asztalnál ülve eszünk” témát is). Igaz, a mi gyerekünk már jóval idősebb a tiednél, és vannak „rések a pajzson”, amelyeket kiválóan kifigyel és kihasznál (pl. bemehet-e az ikeás játszóházba megnézni a színes golyókat, ha sietünk – én megengedem neki, mert mi múlik azon az 5 percen, férjem nem engedné; mennyi csokit ehet: szerintem kevesebbet, mint amennyit a férjem engedne), és vannak konkrétan olyan helyzetek, amikor „időt kérünk” a férjemmel, és megbeszéljük ketten, hogy az adott dolgot megengedjük-e, vagy sem.

Nálunk sincs tehát tökéletes egyetértés, de nagyon törekszünk rá.

Mi egy húron pendülünk. Amikor lehet van választási lehetősége a fiunknak, aki két éves, sok mindent megengedünk, és igyekszünk önállóságra nevelni. A szabályokat viszont mindketten betartatjuk pl: a fő étkezéseket igenis asztalnál ülve bonyolítjuk. Volt már rá példa, hogy valamit nem engedtem meg a kis srácnak, férjem meg másnap megengedte, de csak azért, mert nem szóltam neki, hogy azt nem szabad. Ilyenkor a következő a szitu: Apa elmondja, hogy nem tudta, igazat ad, hogy nem szabad, és onnantól ő is figyel a szabályra. Most már ha valami új szabály van, rögtön mondjuk egymásnak, hogy mire kell figyelni, nehogy ellentmondásba keveredjünk. Igazad van abban, hogy a gyereknek látnia kell, összhang van a szülei között. Nálunk pl, ha Apa rászól, akkor sírva rohan hozzám, én ilyenkor közlöm vele, hogy Apának igaza van, én is egyetértek vele, és menjen oda hozzá, beszéljék meg, és egy puszival béküljenek ki. Ez fordítva is működik.

Kellenek a szabályok, olyan ez, mint az Oz a nagy varázslóban. Ott van a sárga út, ami kellően széles kell, hogy legyen ahhoz, hogy a gyerek szabadon mozoghasson, de letérni nem szabad róla, és ezt a szülőknek kell megakadályozniuk, együttes erővel. Amit most tanul, az a későbbi életének, értékrendjének alapja.

Szia!

Én nem is tudnék most példákat felhozni, hogy mit engedünk és mit nem együtt vagy külön-külön. Lehet, hogy mert a természetes dolgok nem jutnak eszembe, mert általában ugyanúgy engedjük vagy nem engedjük. Párszor van eltérés, de az abból adódik, hogy nem volt idő informálni a másikat, vagy nem hallottam, hogy pl. apa mondta neki, hogy fürdés után még ezt vagy azt csinálhatja. Olyankor a párom mondja, miután én az ellenkezőjét akartam, hogy ő már megengedte neki.. erre mit lehet mondani. Ja, bocs. akkor ok, csak én nem hallottam. Ennyi. De nagyobb dolgokban általában egyetértünk, vagy igyekszünk közelíteni.

Nálunk a (szerintem alapvető) probléma, hogy a gyerek sírását, szomorúságát, ordítását esetleg hisztijét (nem jellemző) nem ugyanúgy értelmezzük. 2,5 éves fiúról van szó, nagyon nyugodt gyerkőc, úgy voltam vele, hogy először 6 hónapos koráig nincs hiszti, aztán 1 éves koráig, aztán addig amíg én 101%-ban nem vagyok biztos abban, hogy most ez a hiszti, addig vígasztalom, figyelemelterelés stb. A valódi hisztiket is felismerem, de a párom sokszor a türelmetlenségéből adódóan összekeveri. Pl. ha nyafog, csak hajtogatja, hogy apa apa apa, én ezt is hisztinek veszem, és egy idő után nem figyelek rá, vagy mondom, hogy hagyja abba. A párom képes rákérdezni 50-szer, hogy mondjad drágám, tessék. De: amikor éjjel keserves sírással ébred, és nem tudja abbahagyni, mert olyan hüppögős sírás valami baja van, akkor meg a párom van bedühödve, hogy hagyd már abba, és nekem kell csillapítani, hogy jó, akkor inkább ő menjen ki, mert látom a gyereken, hogy nem direkt csinálja. Szóval nálunk a sírással vannak némi problémák.... :o)