Miért nem marad meg a kertben?

Azért nem viszem délelőtt, mert az egyik kezem tele van a kicsi babakocsijával, a másikkal egyedül pedig nem tudok mit kezdeni a naggyal, ha kiveri a hisztit. És mindig hisztizik, ha haza kell jönni. Vagy hát nyilván valahogy hazahozom, de nem vicces 2 km-en keresztül vinni haza egy 15 kilós, vergődő, üvöltő gyereket. Nem hozza meg a kedvem, főleg, hogy tudom, hogy délután is akar menni, akkor is, ha voltunk délelőtt is. Szóval a napi egyet semmiképp nem úszom meg, akkor meg inkább megyek akkor, amikor van erősítés. Az apjával minden délután kint voltunk az elmúlt 2 hétben délután 4-fél 5 közöttől, és sötétedéskor jöttünk be, amikor már ő is vacogott. De még akkor is üvölt, hiába mondunk neki bármit. Hazafelé van egy ház, ahol van egy csomó barátságos cica, akiket odafelé imád, mondjuk is, hogy megyünk megnézni a cicákat, de visszafelé abszolút letojja, egész hazaúton vergődik és üvölt, el sem jut a füléig, amit beszélünk. Pedig használjuk a "még hármat csúszhatsz, aztán indulunk" meg hasonló praktikákat, szóval nincs váratlanul kirántva a helyzetből.

Tudom, hogy a társaságot szereti, és ez alapvetően nem is baj, sőt örülök is neki, de SEMENNYIT nem lehet kibírni kerten belül? 😅 Voltak kis gyerek barátaink, akikkel játszón, baba-mama klubon találkoztunk, párszor jártunk is át egymáshoz, de egyrészt ezek a találkozók pár alkalom után mindig elkoptak, másrészt az én problémámon ez nem segít, ugyanúgy nem ültethetem szét a vacak epreket, csak vigyázhatok két gyerekre, és beszélgethetek a szüleikkel/nagyszüleikkel.

Játszom én a gyerekkel, nem arról van szó, hogy azt akarom, hogy 4 órán keresztül kussban homokozzon, amíg én azt csinálok, amit akarok, csak valami kompromisszumos megoldást, hogy legalább egy kicsit hadd kertészkedjek, napi össz fél óra nekem elég lenne, abba is belevonom őket szívesen.

Az alvás idő szinte mindig kuka, mert nagyon ritkán alszik egyszerre a két gyerek. Amíg a kicsit altatom, addig a nagyot lekötöm valami játékkal, aztán altatom a nagyot, utána ebédelek, iszom egy kávét és már kel is a kicsi. Munka után néha rá tudom venni a férjem, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg én gyorsan megcsinálok valamit, de legtöbbször ő is csak azt mondja, amit a nagy, hogy menjünk ide vagy oda. :D Hétvégén ott álltak ketten a hátam fölött, amíg vágtam vissza a levendulákat, hogy "mindjárt indulunk a játszótérre, csak anya még metszi a virágot". És akkor állnak a kapu előtt, a gyerek meg ordít. Kösz, ez így igazán kikapcsoló. :D Az sem megoldás, hogy a férjem viszi ki őket egyedül, mert ő sem bír a kettővel együtt. Az sem, hogy csak a nagyot vigye, mert a kicsi megvan itthon, kivéve, ha a többiek kimennek, akkor dugja ki a fejét ő is a kapun, és próbál kijutni.

Az lenne a legjobb, ha napközben (ami reggel 7-től délután 4-ig tart) tudnék kicsit kint lenni velük, de úgy tűnik, hogy ez nem jön össze nekünk mostanában. Ez a két hét ordítás valami borzasztó volt, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. Vagy hogy ez normális. De lehet, hogy tényleg én vagyok türelmetlen, vagy túl sokat akarok tőle. Bent a házban amúgy érdekesmód elvan (nem magában, hanem játszunk mindenfélét), de amint megérzi a friss levegő illatát, azonnal, mint a vért szimatoló cápa követeli a játszóterét. 😅

Köszi a válaszokat, nagyon rendesek voltatok! :)