Enyhe autista gyermekkel mennyire élhető az élet?

Az egyik anya vagyok. Na kb ilyen a gyerekemmel beszélgetni, mint a 12essel. Fújja a magáét, mindenki más hülye, ezért rengeteg nyafogás és mások lehülyézése, önmaga felmagasztalása, valóságtól teljesen elrugaszkodott képe.. kiidegeli az embert a szélsőséges látásmódja, amit észre sem vesz önmagán.

Ma pl hallgathattam, hogy mennyire idegesítőek és hangosak a gyerekek a buszon, és mennyi butaságot hordanak össze, amikor egyrészt ő is gyerek, nála egyáltalán nem hordtak össze nagyobb butaságokat, ráadásul nem is voltak hangosan se, egyszerűen, átlagosan, csendesen viselkedő gyerekek beszélgettek. Az egyiket lekicsizte, pedig kb korabeli volt. TOTÁL máshogy látja a világot, ha olyanja van, problémát keres/talál ott is, ahol nincs, máskor meg nem zavarja ilyesmi, és ajj a végletekig meg van győződve a saját igazáról.. Igazából ez a legrosszabb, hogy nem észérvek működnek nála, hiába totál jó a logikai érzéke, pl ami nem hangos, akár meg is mérhettük volna hány decibel, számára éppen most hangos volt, és ő innentől kezdve nem tágít ettől a gondolattól. Ma ismét kimerítő napom volt, nem tudom hogy lehet, hogy jól indul, aztán vált ilyenre, majd megint jóra, pedig ugyanúgy gyerekekkel jöttünk visszafelé is, de akkor nem zavarta.. aztán megint rossz, és épp még a rossz rész tart. hjajj. Egyébként nálunk a férfiak vagy üvöltenek vele, vagy megcsapnák, vagy visszahozzák hozzám, hogy kibírhatatlan, "nem tud viselkedni", szóval szabadulnának tőle erővel is, ahogy lehet a rokonok:) Persze nem csak a pasik, az egyik nagyi is így reagál rá.

Szerintem a helyzet kicsit más.

Az itt válaszolok kétféle dolgot írtak le: egyrészt, hogy milyen viselkedésformái vannak a gyereknek, másrészt viszont azt is leírták, hogy ők maguk ehhez hogyan viszonyulnak.

Az ilyen gyerkőcöket alapvetően nem nagyon lehet megváltoztatni. És a szülőket? Amit itt olvasni lehet az az, hogy ugyanazokkal a megoldási panelekkel küzdenek a gyerekeikkel. És persze egyre jobban kiégnek, mert látják, semmire se mennek.

Nem a szülök hozzáállását kell megváltoztatni?

Félreértés ne essék: nem rossz szülök, akik itt válaszoltak, csak szerintem még nem tudták elfogadni a helyzetet. Mert ha így tettek volna, akkor pl. egy (fentebb írt) radír történeten nem keserednek el. Ezt jószándékbol írom: a szülőnek sokkal inkább változnia kell! Egy gyereke helyzetét már elfogadott, kiegyensúlyozott szülőnek is éppoly feladatokkal kell megküzdenie, csak saját maga (és esetleg házassága) nem megy rá.

Tehát: a pszichológus/tanácsadó az érintett szülök segítségére lehet leginkább, saját maguk vonatkozásában.

14es, az enyém kiidegel rokont, több tanárt(3 iskolányit, köztük egy erre szakosodott szakemberes alapítványi iskola), és egy pszichológust is "elfogyasztott". Nincsenek hozzá idegei senkinek, nincs megoldás, mert igen, ő ilyen, hogy folyamatosan problémázik, de az életnek haladnia kell, és a problémák, amikre nincs megoldás, megakasztják, és a vele lévő felnőtt feladata lenne tovább görgetni a dolgok menetét. Ráadásul nekik "csak" 4 órában volt sok a gyerek, velem van az összes többiben évek óta.

Egyébként az elmúlt két napban már inkább nem reagálok, ha rájön a nyafogás, problémázás, de így is nagyon nehéz. Voltunk pl egy műsoron, és éppen csak elsétál előtte egy 3 éves, hozzá se ér meg semmi, hirtelen begrimaszol gonosz tekintettel, összehúzott szemöldök, csúnya merev nézés, szerencsétlen kicsi azt se tudta mi van, tényleg semmit nem csinált, szóval nem lehet csak ráhagyni se, de mikor panaszkodik, már nem figyelek(ha épp engedi az idegrendszerem), csak amikor ilyesmit csinál.

Imádom, mikor random pszichológusok mondják, hogy ezek nem nagy dolgok, mikor ez a sokadik suli, mert a tanárok, szakemberek(és gyerekek) és egy klinikai szakpszichológus sem tudták elviselni/kezelni egy két órában, de tőlem elvárnák, pedig szerintem jól teljesítek, nem ütöm meg például. Olyan természete van, hogy zsémbes, semmi se jó, kevés realitásérzék.. Tegnap pl elkezdett nyafogni a metrón, hogy nem igaz, hogy ilyen későn jövök érte, mikor mások csak egyig maradnak és milyen rossz ez tőlem, mikor "semmit sem csinálok". Ez mind 12:15kor történt, mert én egy előtt hozom el, és azért nem csinálok semmit, mert 3 órában semmit sem lehet. Iszonyú kínos volt, ráadásul nem is igaz, mikor felvilágosítottam azt mondta "nem tudom miért mondtam". Csak panaszkodni akar és rám vetíti ki. Túl vagyunk már pár hasonlón, 5 napja voltunk pl plázában, az is hasonló volt. "anya, otthon nincs mit ennem"-hangosan, hogy együnk a burgerkingben, mert neki csak az étel, mert most épp azt akart. Otthon tele a hűtő, többfajta főtt étel, rengeteg hideg is, olyanok is, amiket megeszik, most kínáltam végig az összes ételbár összes ételét mutogatva tételesen, de neki semmi más nem étel most, csak ez. Leégett a képemről a bőr, mindenki felénk fordult. És képzeld el, hogy ilyen helyzetek vannak kb 10 percenként, éveken át, hol ránéz valakire gonoszan, hol kreál magának problémát, semmi nem jó neki egyszerűen, zsémbel, panaszkodik, meg tudná csinálni fizikailag a dolgokat, pl zoknit húzni, de a lénye egyszerűen nem engedi 5ből háromszor. Nincs időt feltöltődni és nem tudod mikor jön megint. Tudod, hogy jönni fog, tisztában vagy vele, lehetetlen nem látni, hogy a gyerek gondolkodása más, de folyamatos készenlét, és a maradék időben meg annyira cuki, hogy csak puszilgatnád és elfelejted, hogy másmilyen is..

Nemtudom na, én tisztában vagyok vele, hogy a gyerekem nem átlagos, hogy mi várható tőle, de nem lehet mindig rosszra készülni, és a jó pillanatok meg nagyon jók, és szerencsés esetben sokáig tartanak, hogy elfeledkezel a rossz részről, és megint arconcsap, ha jön. Mélyen belül tudom, hogy jönni fog valamikor, de nem tudom, hogy mikor, és amikor jó, akkor nem is érdekel, hogy jönni fog, csak élvezem, hogy most jó. ÉS sokszor nem is jön semmi rossz napokig. Mostanában meg több a szívás. De senki ne mondja, hogy jobban kéne kezelnem, mikor szakemberek, pedagógusok buknak el évek óta, és ők rángatják a kezét, vagy üvöltöznek vele szidva, vagy csak egyszerűen megszabadulnak tőle, hogy "nem bírják kezelni", nem én.

Figyelmesen végigolvastam, amit írtál. Szeretnék neked segíteni. Tudod, mi látszik soraidból? Az, hogy neked nem a gyerekkel van a fő gondod, hanem azzal, hogy a gyereked mit vált ki másokból, mások mennyire viselik el, mások mit gondolnak arról, amit a gyerek csinál-mond.

Továbbra is úgy látom, hogy meg kell értsd: a gyerek nem fog változni, neked viszont változnod kell. Ha elfogadnád őt, pontosabban az ő "milyenségét", akkor nem szégyellnéd mások előtt, nem akarnál másoknak megfelelni, stb. Azonnal töredékére csökkenne a rád nehezedő teher.

Azért is fontos ezt ide írjam, hogy pl. a Kérdező nehogy elkeseredjen, hogy milyen rettentő nehéz egy autista kicsivel. Persze, nem egyszerű, de rengeteg múlik a szülők hozzáállásán. Egy példa: ha a pedagógus valóban nem tud mit kezdeni a gyerekkel, és a szülőnek ezredszer is végig kell hallgatnia a tanár panaszát, az erősen lenyomja a szülőt, és még jobban megkeseríti őt. Ellenben ha ugyanez a szülő ötször végighallgatja a tanár panaszát, de hatodikra ő veszi át az irányítást, akkor hirtelen megfordul a helyzet. Ugyanis ezt a kérdést kell feltenni, és jól körüljárni: milyen segítségre, továbbképzésre, stb. lenne szüksége xy tanárnak, hogy felkészültebben tudjon autista/sni/akármilyen gyereket kezelni? Ettől kezdve az ő problémájáról-, fejlesztési szükségletéről beszélünk. Ez persze csak akkor megy, ha tényleg őszinte a segítő szándék.

Na, ez csak egy példa volt.

Fel a fejjel, a gyerek mindenképpen kincseket ér!