Dühít a gyerekem szorongása, mit tegyek?

Tudom rémesen hangzik, és a válaszok javarésze szranyázás lesz, de azért beleállok, hátha van pár jó gondolatot író szülő is.

Szóval van nekem egy közel 7 éves lányom, aki pár hónapja észrevehetően szorong, és ezt nem tudom kezelni. Terhes vagyok, ezért kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy a terhességem miatt ilyen ő, de igazából már egy éve tart, csak eddig enyhe volt a helyzet, nem ütötte át annyira az ingerküszöböt, amolyan gyerekkori aggodalmaknak tűntek a szorongásai, de ez az állapot a terhesség óta felerősödött, és egyértelműen rossz érzelmi reakciókat gerjeszt bennem, mert állatira bosszant. Amúgy a már meglévő öccsét imádja, és extrém lelkesen várja a babát is. Na de példák a szorongásra:

- Közlekedés: ha sétálunk, soha egy pillanatra sem engedi el a kezem, míg az öccse vígan szökdécsel körülöttünk. Ha kisbringát cipelek, vagy akármi, akkor a táskámat/szoknyámat fogja, de nem ereszt (út menti járdán fogom a kezét amúgy, de egy füves parkban túlzásnak érzem ezt a ragaszkodást). Sokszor az öccsére is rászól, ha 3 lépésnél távolabb merészkedik szegény.

- Kisebb, közeli játszóház: míg régebben simán szaladgáltak az öccsével fel-alá, most csak a lábamnál játszik, mert fél, hogy elveszlik. Az öccse mászna, csúszdázna, de ő nem megy vele, sőt, örülne, ha az öccse is lábamnál játszana, hogy biztosan ne veszítsük el egymást. Ez borított ki a legjobban a legutóbb, sajnos nagyon mérges lettem. Mert míg mások elmennek vásárolni, amíg ott játszik a gyerek (nekem semmi ilyesmi nem áll szándékomban amúgy, csak viszonyításképp írom), én pisilni sem tudok kimenni nélküle, és még az öccse szabad játékát is elrontja.

- Alvás: nagyon fél a rossz álmoktól, és attól, hogy nem tud majd elaludni. Rendszeresen sír emiatt. Ezzel szemben rémálmai sosincsenek. Olykor valóban felkel éjjel, de nem rossz álomtól, csak úgy, ilyenkor kicsit ücsörgök az ágya mellett. Igyekszem amúgy leszoktatni arról, hogy mellette kelljen maradni, amíg el nem alszik. Részeredményeink vannak egyelőre.

- Evés: bár ez most elmúlt, de volt egy pár hetes periódus, amikor gondban volt a nyeléssel. Egy ideig evett, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy fél órája ugyanazt a falatot forgatta a szájában. Azt mondta, nem tudja lenyelni. És ne rágós húsra gondoljatok, tejbegrízzel is képes volt ezt eljátszani. És a vége az, hogy kiköpi. Mivel ilyen hulláma nem először volt élete során, már tudjuk, hogy nem szervi okai vannak.

- Szülinapi zsúrok: idén egyetlen barátja szülinapját sem élvezte. Általában 1 óra múlva hívnak a szervező szülők, hogy menjek érte, mert anyáért sír.

- Ovi: egy évvel tovább maradt oviban, és könnyű óvodás évek után most nagy-nagycsoportban kellett megtapasztalnunk, milyen, amikor reggel sír, hogy velünk akar maradni. Szerencsére ritkán volt ilyen, de ez is szokatlan volt tőle.

És még sorolhatnék millió apróságot, amik együttérzést édemelnének, de sajnos engem kifejezetten bosszantanak. Nem tudom, hova lett az én mindig vidám, vagány kislányom, és aggódom, hogy mi lesz vele a suliban. Az óvónők szerint is más volt idén. Látom, hogy segítség kellene neki, de amikor azért sír a játszóházban, hogy ne menjek el wc-re nélküle, akkor egyszerűen dühös leszek. És bosszant a férjem is ebben az egészben, mert ő meg agyon babusgatja és dédelgeti. A lányunk olyan vele, mint egy kis koalabébi a mamája szőrébe csimpaszkodva. Olykor csak rátapadva, az apját átölelve ül az ölében, amíg a férjem homeofficeban meetingel (kamera nélkül természetesen). Ha a férjemen múlna, együtt aludnánk a gyerekekkel. Mintha ő nem kiutat keresne a lányunk számára a szorongásból, hanem teljes mértékben kiszolgálja azt (és minden egyéb szeszélyét). Vagy ez így helyes? Mindenesetre amikor mérgesen reagálok a gyereknek egy-egy dolgára, akkor a férjem felé érzett dac és indulat is benne van a reakcióm érzelmi gyökerében. Nem tudom, mit kezdjek ezzel, hogyan ne legyek mérges, és hogyan találjak kiutat mindenki számára ebből az állapotból. Bocs a hosszú írásért, és köszönöm, ha nem rúgtok belém.