Szerintetek 5-6-7 gyerekre jut minőségi idő egy nagycsaládban?

Párom származik ötgyerekes családból. Nekik annyiban könnyebb volt, hogy az anyjuk egyáltalán nem dolgozott (az apja olyan pozícióban van, hogy bőven megtehetik), otthon van a mai napig. Plusz a legnagyobb és a legkisebb között viszonylag nagy a korkülönbség, vagyis a legnagyobb már kb elköltözött, mikor a kicsi született. Így azt látom, hogy nagyjából igen, volt mindegyikre minőségi idő, jó suliba jártak, mindegyiknek lett valami hobbija, hordták őket különórákra, figyeltek rájuk.

Viszont az pl így is teljesen egyértelmű, hogy kik a kedvencek. Az anyjuknak a legnagyobb és a legkisebb (két fiú). A nagy mert nyilván az első A "Trónörökös", a kicsi meg az utolsó, aki még szorosan igényli az anya figyelmét. Az apjuknak meg az első lány a kedvence. És akkor ott van két gyerek, a második lány, meg a középső fiú, akik bár ugyanúgy mindent megkaptak, valahogy mégis picit a többiek után következnek a hierarchiában. Ez a személyiségükön is valamilyen szinten meglátszik, csendesek, visszahúzódóak. Szóval azért ennyi gyereknél, még ha alapvetően jók is a körülmények, mindig lesznek kedvencek, és nem kedvencek. És nem kedvencnek lenni szar.

A párom bár szereti a testvéreit, és egy elég összetartó család, azt mondja, hogy nagytesók azért mindig forgatták a szemüket, mikor az anyjuk újra terhes lett. Aztán persze megszerették mindig az új kistesót, de maguktól nem akartak volna ennyien lenni. Ő meg is mondta, hogy max két gyereket akar. Ebben szerencsére egyet is értünk.

Arról nem is beszélve, hogy ahogy mindenki nő fel, az anyagiak is bonyolódnak. Most az apjuk örökölt egy lakást, az első gyereknek akarta adni, mert neki már van felesége, lassan náluk is gyerek lesz. De közben már másik 2 testvér is nagykorú, nyilván ők ezt így igazságtalannak érzik. 5 lakásuk nyilván nem lesz, ha az egyet ötödölik, a végén kb senki nem kap semmit, plusz a két kicsi meg még iskolás, jó darabig nem fog kelleni nekik saját ingatlan. De ettől még nem szép őket sem kiforgatni. Szóval az egy dolog, hogy felnevelni mekkora meló és lóvé ennyi gyereket, de aztán az életben mindegyiket igazságosan elindítani, na az a kemény.

Anyukámék 8-an voltak, és ő is azt mesélte, hogy megvoltak a kedvencék. Természetesen a kicsi, meg a nagy, a trónörökös, meg a legszebb lány a sok közül, akit mindenki csak dicsért. A középső tesók meg valahogy csak úgy elvoltak. Van is a pszichológiában egy ilyen kifejezés, hogy a középső gyerek szindróma. Anyukám mindig mondta is, hogy ő nem lesz olyan, mint az anyja, ő mindegyik gyerekét egyformán fogja szeretni. De ez nem elhatározás kérdése, őt így nevelték, naná, hogy a három gyereke között neki is megvan a hierarchia, ő észre sem veszi. Én vagyok a középső gyerek, és én ezért el is határoztam, hogy kettőnél több gyerek nem lesz.

A másik meg, hogy lehet, hogy a nagycsalád működik, ha mind egészséges. De ennyi gyerek közül ez közel sem biztos. Anyáméknál is meghalt két testvérük. Hát én ezt nem szeretném átélni.

Nekem adhd-s mindkét gyerekem, kicsi korukban nagyon sokat hordtam őket gyógypedagógushoz, ezt egész biztos nem tudtam volna megtenni, ha van akár még egy gyerek. Most is nagyon sok időmet igénybe veszik, és ha nem tudnék velük foglalkozni, biztos, hogy nagyon nagy hátránnyal indulnának az életben. A lányom szeptemberben kezdi a gimit, én készítettem fel felvételire, ha nem tanultam volna vele, akkor csak egy gyengébb iskolába tudott volna bekerülni. Jó, tudom, ez elvileg nem a szülő dolga, de a mostani közoktatástól ne sok jót remélj. Vagy mindegyiknek fizeti az ember a magántanárt?

Ajánlom figyelmedbe az Ötödik gyerek című könyvet.