Volt olyan pont a gyermeknevelésben számotokra, amit utólag megbántatok, amit visszagondolva máshogy csináltatok volna?

Sokkal következetesebbnek kellene lennem.

Azt hittem az vagyok, de volt, hogy engedtem.

A 3 èves is rájött, arra is, hogy mit is kell tennie, hogy engedjek.

Persze ez nekem is leesett.

Már következetes vagyok, de halottnak a csók.

1 éve küzdünk és nem adja fel, cserébe màr az öccse is eltanulta..

Szóval következetesség.

Sokkal türelmesebb lettem volna, és sokkal hamarabb kezdtem volna tanítani(idomítani) dolgokra. Mondjuk treníroztam volna, hogy hallgasson a nevére, már olyan fél éves kortól, hogyha szólok neki, és figyel, megpusziltam volna és ezt folyamatosan, hogy rögzüljön, következetesen naponta többször. Aztán megtanítottam volna minden alkalommal, hogyha figyel, ajándékot(puszit, csikit, felvételt) kap. Amint elkezdett "engedetlenkedni", nem azt csinálni, amit mondok, csírájában fojtottam volna el az olyan dolgokat, hogy elszalad az utcán egészen addig, amíg meg nem érti. Annakidején sajnáltam, hogy baba még, még csak most tanulja, de most pl minden alkalommal, ha elengedte a kezem és elszaladt, hazavittem volna és minden alkalommal, mikor jól csinálta volna, rajzoltam volna valami szépet a ruhájára textilfilccel. Lett volna ilyen "jutalompólója".

Szóval az engedelmességnek nagyobb jelentőséget tulajdonítottam volna, mert most ezzel szívunk, és ha láttam volna, hogy mennyire fontos, hogy azt csinálja, amit mondok, amit mások mondanak, nem arra várok, hogy "majd megérik rá, még kicsi", akkor könnyebb lenne, és neki is több sikerélménye lenne.

A többiben azt bánom csak, hogy sokszor fogyott el a türelmem és a lelkesedésem a vele való hétköznapi dolgoknál. 2 éves korára már utáltam öltöztetni, nem maradt nyugton, szökött volna, tépte le a zoknit én meg úgy éreztem magam, mint valami idióta, aki ismétel és senki le sem tojja. És még mindig ez van..

Szóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottam volna az egy éves korától 3 éves koráig terjedő időszakban a szabálytartásnak. Ja és már másfél-2 évesen ment volna bölcsibe(vagy családi napközibe), de csak olyanba, ahol előre kifigyeltem és megfelelőnek tartottam a dolgozók személyiségét.

És azt is bánom, hogy nem szereztem hosszabb időre megbízható segítséget, amíg kicsi volt. Szükségem lett volna rá, hogy naponta legyen egy két csendes órám(vagy segítségem a ház körül), mint azoknak, akiknél van apa is, mert én is fontos vagyok, annyira, mint a gyerek. De amíg a gyerek kicsi, addig nem ejthetsz ki ilyet a szádon, mert mindenki lenéz, pedig de, mi is fontosak vagyunk! Kellett volna, hogy valaki legalább naponta biztosítson két óra szünetet, vagy kevesebb munkát otthon.

És igen, az én gyerekem nagyobbként is problémás, kicsiként meg extra nehéz volt vele, amit már akkor tudtam(és körülötte mindenki), csak senki nem akarta elismerni.