19 hónapos lányom ma megütött, többször is, ilyesztő is, és rosszul is esett, hogyan kezeljem?

Lehet, hogy most mindenki megbotránkozik - főleg ebben a liberális világban - de én a poroszosabb módszer híve vagyok, ami azt jelenti, hogy idejében elfojtani az agressziót. A fiam rendkívül eleven, akaratos gyermek. Nála is másfél éves kor körül jött elő először, hogy direkt, szándékosan bántalmazott bennünket. Én is először megvonásokkal bűntettem, de sok haszna nem volt. Tudtam, hogy rá kellene csapnom a kezére, de nem akartam bántani. És egy 8 éves kisfiúnak kellett rádöbbentenie arra, hogy valóban így kellett volna eljárnom. Játszottak együtt, őt is harapta, ütötte, mire a kisfiú megunta és visszaadta neki. Megszeppent a fiam, és onnantól kezdve nem csinálta többet. Amikor szándékosan rám ütött, akkor én is rácsaptam a kezére. Soha nem emelt kezet azóta rám. Amikor belém harapott idegesen, visszaharaptam. Ugyanaz, azóta senkit nem harapott meg. Nem az öncélú, eszetlen verésnek vagyok a híve, hanem a kontrollt szabó, szeretetteljes nevelésűnek. Én már nem hiszek abban, hogy az agresszió agressziót szül. Mind a munkám során, mind pedig gyermekem fejlődésén egyértelműen látom, hogy egy-egy határozott, nevelő célzatú popsira rácsapás az, amit a gyerekek kontrollként elfogadnak. A beszélgetés, és egyéb büntetéseket pedig a kisebb fajsúlyú esetekben kell szerintem alkalmazni. Inkább az a nehéz, hogy hol van az a határ, amikor keményebben kell fellépni, vagy elég a dorgálás A szülő felé irányuló agresszív magatartást szerintem mindig csírájában kell elfojtani, mert a tisztelet betartásánál nincs fontosabb szerintem. Az, hogy szeleburdi és kiönt, lever, eltör valamit, az pedig elég beszélgetés formájában levezetni.

Nehéz a gyermeknevelés, és a mai világban, amikor mindent meg akarunk adni nekik, még nehezebb. Egyszer érdemes megnézni a bölcsödékben, óvodákban, hogy melyik gyermeket tartanak határozott kezek között, és melyiket nem.

Még egy gyors példa, aztán tényleg befejezem :). Baráti házaspárnál is 2,5 éves kisfiú van, és nálunk is. Én azzal az egy kézrácsapással másfél éves kora körül elértem, hogy soha nem emelt kezet se ránk, se társaira. A másik kisfiúnál szintén akkor kezdődött az nemtetszés agresszióban történő kifejezése. Az anyuka minden alkalommal énekel ekkor a gyereknek, ölbe veszi, simogatja. A gyerek egyre inkább üvölt, és pofozza az anyját olyan tekintettel, hogy én is megijedtem a gyerektől. A fiam megkérdezte tőlem, hogy miért bántja a kisfiú az anyukáját, hiszen ő az anyukája?! Majd én is megkérdeztem az anyukát, hogy miért hagyja, hogy a gyerek így megüsse őt?! A válasza az volt, hogy az agresszió agressziót szül szerinte. A gyerek még legalább 40 percig toporzékolva üvöltött, rugdosott. Kérdem én. Melyik a jobb megoldás? Ha egy határozott fellépéssel megelőzzük, hogy a gyerek ebbe az állapotba kerüljön, vagy Micimackót énekelve engedjük, hogy tomboljon, ami egyébként a gyereknek sem jó, csak szegény már úgy belelovalta magát, hogy nem képes abbahagyni. És mi lesz kamasz korban, amikor komolyabb dolgokban kellene megálljt parancsolni a gyereknek. A tisztelet kivívása szerintem az egyik legfontosabb dolog a gyerek-szülő kapcsolatban, hogy hosszú távon békés, kiegyensúlyozott életet éljünk együtt. Sok-sok szeretet és a megfelelő alkalmakkor határozott, keményebb fellépés. Nálunk ez vált be eddig :)!

A harmadik válaszoló vagyok. Ne izgulj! Persze, hogy elmúlik. Az ok-okozati összefüggésekről pedig csak annyit, hogy szerintem értik már, hogy mi miért történik. A megütésnek soha nem dühből kell jönnie. Mindig megfontolt, átgondolt cselekedetnek kell lennie. Én nem szoktam rákiabálni a gyerekre, hanem határozott hangon, belenézve a szemébe, viszont szigorú hangnemben mondom el neki a nemtetszésemet. A megütés után hirtelen megtorpant, nem tudta hova tenni a dolgokat, és ekkor jön az elmagyarázás. Szeretetteljesen, ölembe véve, szemébe nézve, de határozottan. Hidd el, megértik. Én kétszer ütöttem meg eddig a fiamat a 2,5 év alatt. Nekem fájt a legjobban, de szerintem mindegyik szituáció olyan volt, amely nálam már a szigorúbb büntetést váltotta ki. Az egyik a szülő bántás, amiről Te is kérdeztél, a másik pedig egy motorozásból kialakult testi épség veszélyeztetése. Már sötétedett. Mi bár vidéken lakunk egy elzárt területen, de a kerítésen, ami a lakóparkot körülveszi van egy nagykapu, ami általában nyitva van. Ettől a helytől kb. 150 méterre van egy nagyon forgalmas út. A gyerekeknek meg van tiltva, hogy a kerítésen túl menjenek, hiszen a bekanyarodó kocsik elsodorhatják őket, no meg kiszaladhatnak az útra. Az én fiam is betartotta ezt, majd jött a két éves kor, dackorszak kezdete, és neki indult az útnak. Kiabáltam utána, rohantam utána, de annál gyorsabban hajtotta magát a motorral, nézett olykor hátra és röhögött. Sötétben senki nem látta volna, ha akkor kanyarodik be autó. Hiába mondtam, hogy álljon meg, hiába kiabáltam rá, csak ment előre. A futás közben elhagytam a telefonom, a kulcsom, de a forgalmas út előtt 20 méterrel elkaptam a kabátját hátulról. Ahogy megfogtam ránéztem, és szigorúan közöltem vele, hogy merészel kijönni, és utána nem hallgatni rám. Ő még inkább röhögött, én pedig rácsaptam a fenekére. Megszeppent, majd kullogva mellettem, a motorját húzva visszajött a lakóparkba. Nem volt egy síráshang sem. Hazaértünk, és az apjának annyit mondott, hogy anyától kikapott, mert ment az autókhoz, pedig az veszélyes. Abszolút tudta, hogy miért kapott ki. Azóta már ő állít meg minket is, ha kocsi jön, és szól, hogy veszély van, mert az autó balesetet okozhat.

Hagyni kell nekik időt, hogy feldolgozzák a dolgokat. Mindenfajta büntetést szerintem el kell nekik magyarázni, hogy miért van. Akár az egy helyben ülést, akár a játék megvonást stb. Igaz, hogy picik, de megvan a magukhoz való eszük:). És tényleg ne izgulj, el fog múlni a megrettenése a hangos szótól. Próbáld meg neki ilyenkor mindig elmondani, hogy anya azért volt akkor hangos, mert fájdalmas dolgot csinált. Fúú, tényleg összetett dolog ez a gyerekesdi. Mennyivel egyszerűbb volt, amikor még csak babázott az ember, és lerakta, ha megunta :D. Sok sikert nektek, és kitartást! Ami a szívedből jön, az mindig csak jó lesz! Nem tudod elrontani, erre gondolj!

Én csaptam már rá a kezére a fiamnak, de bizton állíthatom semmire nem mentem vele, csak jól megbántottam. Halvány fogalma sem volt róla, hogy miért. És ugyanúgy próbálkozott azzal a csínytevéssel továbbra is. Teljesen felesleges volt megütnöm.

És egyébként kisgyerekkoromból emlékszem én is, hogy nem az ütés fájdalma miatt sírtam, hanem azért, mert anya megbántott, direkt fájdalmat okozott nekem. S tudjátok mit, sosem éreztem, hogy igaza lett volna. Mindig igazságtalanságnak tartottam a bántását. Ti hogyan emlékeztek erre?