Szülők! Ti hogyan reagálnátok le, hogy "coming out" alkalmával a kamasz fiatok elmondja nektek, hogy lánynak érzi magát?

Sokan említik, hogy arra már korábban kellett, hogy legyenek előjelek. Szeretném megnyugtatni a szülők nagy részét, serdülés előtt a fiúk sokszor keresik egymás társaságát, sőt, tesi közelségét is anélkül, hogy ez a nemi identitásuk zavarát jelentené. (Ahogy a lányok is, sőt. Csak őnáluk ez senkit nem zavar, és ennek így kéne lennie a fiúk esetében is.)Természetes életkori jelenség, nem kell rögtön identitászavarra gondolni. Ez egy egyszerű, természetes érdeklődés a testi dolgokról, kiváncsiság, amit tiltani inkább káros, mint hasznos. A tiltásával csak a későbbi gátlásokat alapozzuk meg. Aztán a nemi hormonok megindulása után, kamaszkor elején alakul ki igazán a hovatartozás érzése, bár az azonos neműekkel való (azonosuláson alapuló) szoros baráti kapcsolatok továbbra is megmaradnak a heteroszexuális párkapcsolatok kialakulásával párhuzamosan, és ez is fontos dolog. De ha a párkapcsolatoknál ilyenkor (vagy később) kezd egyértelmű lenni, hogy a másik nemhez tartozónak érzi magát, mint ami a külsőleges jegyeik alapján mutatkozik, akkor érvényesek azok a - hála istennek egyre inkább elfogadott - vélemények, hogy igen, ő ilyen, akkor ezt kell elfogadni. Bárcsak ne lenne ez ma már kérdés! Genetikusan is elég rég óta bizonyított tény, hogy nem szabadna őket szigorúan beskatulyázni a férfi/nő kategóriák egyikébe. És az is ismert, hogy a magzati fejlődés során milyen kicsi külső hormonhatások alapján is alakulhatnak ki a másik nemre jellemző nemi szervek, ami szintén megtéveszti mind a környezetét, mind önmagát, amíg a felnőttkori identitása ki nem alakul. Hiába a (főleg egyházi, vagy "hivősködő" eredetű) merev nézetek, ennek előbb-utóbb végre természetessé kéne válnia. Attól, hogy arányában kevesebben vannak, mint a meghatározható neműek, attól még nem szabadna őket rendellenesnek bélyegezni! Jó volna, ha már végre nem az ilyen skatulyák alapján ítélnénk meg embertársainkat, hanem az emberi értékeik alapján.

Elfogadnám. Bár nem vagyok szülő, de van ilyen ismerősöm, meg aztán ez nem egy elmedili, meg ilyenek. Igen, létezik ilyen, na és?! Fogadja el hölgyem/uram el ön így a fiát, hiszen az öné. Továbbá, ha annyira okot akar keresni, akkor ott a genetika, meg ezek, amikbe belenyúlni elég nehézkes lenne. Maximum annyi, hogy ne kezdjen el annyira a sztereotipikus módon viselkedni, vagy hogy mondjam. Ilyenkor nagyon fontos, hogy támogassák.

Nekem már gyerekkoromban megmondták (nem emlékszem a részletekre), hogy minden lány lelkében egy fiú él, és minden fiú lelkében egy lány él. Megértettem és ez szerint éltem, kerestem a fiút akinek a lelkébe én vagyok elbújva

Tisztelet az értelmes vàlaszolóknak, de szakembertől is kérj tanàcsot.

A pofánveréstől egy gyerek nem válik azzá amit szeretnénk, csak egy szorongó boldogtalan gyerek lenne...a pszichológus sem a legjobb megoldás, meghallgatja de igazi segítséget nem fog adni és a gyerek ettől úgy érzi baj van vele, pedig nem, nem tehet erről, inkább a szülő beszélgessen vele sokat ne próbálja megváltoztatni, idővel úgy is kiderül hogy "merre megy" majd... a szülői elfogadásra sokkal nagyobb szükség van mint egy pszichológusra

Támogatnám.