Kamaszok! Vesztettétek már el szeretteiteket? Hogy viseltétek?

Szia! Nagyon sajnálom, hogy ilyen fiatalon elvesztetted a Papád! Őszinte részvétem!

Nehéz ilyenkor bármit is mondani, vagy írni! Én 13,5 voltam, mikor meghalt a Nagymamám. Nagyon szerettem és rengeteg jó élményem volt nekem is Vele. Szomorú voltam mikor meghalt (Ő két héttel karácsony előtt ment el), de így visszagondolva nem fogtam fel igazán a történteket...mondom ezt úgy, hogy tavaly (13 év elteltével) elvesztettem Édesapámat, másik Mamámat és a Papámat. Mindegyikőjük halála nagyon megviselt, sőt mondhatom még nem tudtam feldolgozni az elvesztésüket! Főleg este, mikor lefekszem, akkor kezdek el gondolkodni, ekkor sokszor elszorul a torkom és érzem a feszültséget :-(

Az idő tényleg segít, de ez most nem vigasztal Téged az biztos és ez érthető is! Nekem anno muszáj volt olyan emberekkel beszélnem a történtekről, akik szintén azon mentek keresztül mint én, de mással nem szerettem ekkor beszélgetni, mert úgy éreztem nem értenek meg és pár nap elteltével mintha azt akarták volna, hogy egyszerűen lépjek tovább. Volt többször olyan is, mikor nagyon megbántottak a reakciójukkal (még ha nekik nem is ez volt a céljuk). Én azt mondom, hogy adj magadnak elég időt a gyászra...azt hogy Neked most mi jó, azt Te tudod igazán!

Résztvétem:( nekem a nagymamám halt meg mikor 5 voltam (nagyon szerettem, bár most már csak pár emlékem van róla, és nem is annyira ő hiányzik hanem egy nagyi), 8 amikor a Dédim (nem sírtam amikor meghalt, előtte sírtam ki magam, amikor azt mondták, hogy nagyon beteg), 12 amikor a nagypapám (ez borzasztó volt! a mai napig hiányzik), 13 amikor egy idősebb rokonom (ő is hiányzik nagyon:'() és most kiderült 3 másik közeli családtagomról, hogy súlyos beteg...Szval nekem a halál már nagyon kicsi korom óta jelen van az életemben (már akkor is halt meg közeli rokonom, mikor 2-3-4 éves voltam, csak rájuk tényleg nem emlékszem, esetleg egy két kép van róluk a fejemben).

Annak a rokonomnak, aki 2 éve halt meg, írtam egy e-mailt, elküldtem az e-mail címére és elképzeltem, hogy ezt ő most látja a Mennyben (persze csak ha van Menny...mondjuk eléggé remélem) és ez kicsit olyan volt mintha még utoljára elmondhattam volna neki, hogy mennyire szeretem, milyen fontos volt nekem, mit sajnálok vele kapcsolatban...és ez segített :)

15l (bocs, hogy nem mindig kezdtem új mondatot, csak telóról írtam)

Öszinte részvétem. :(

Én 9 voltam, mikor a nagybácsim öngyilkos lett. Ez rettenetesen megviselt, ekkor fogtam fel, mi az, amikor valaminek vége. Pedig ODAVOLTAM érte. 3 hónapra rá a nagymamám, akivel mindent megbeszéltem. Ekkor telt be a pohár, elkezdtem magam vagdosni (ez a legrosszabb megoldás volt, de nem jutott más eszembe). 10 évesen meghalt a másik nagymamám, majd a nagypapám is- padlón voltam, nem tudom, hogyan szenvedhet el ennyit egy gyerek. Most itt vagyok 14 évesen, és fél éve még szép úton voltam affelé, hogy utánuk menjek én is. Tudod, mi segített? Egy támasz, egy igaz barát, aki hajnal 2kor is meghallgatott, ha szarul voltam Keress barátokat, ne nyomd el magadban a problémáid. Ezt tudom tanácsolni. Mert annak sosincs jó vége.

Részvétem!

Hmm...anyukàm 11,5 éves koromban halt meg hirtelen.Hogy hogy viseltem?Kb félresiklott az egész életem.A mamám kb fél éve halt meg,aki anyàm helyett anyàm volt mindig;ő egész életemben olyan fontos volt nekem,mint anya.Nagy az űr bennem,még nehezebb és rosszabb az életem,mint eddig.A félresiklott életemből ami pozitìv dolog még maradt,az is elveszett minden téren...

18/L

Sajnos már sok rokonomat/barátomat elvesztettem. Nekem az segít,ha azokra a dolgokra gondolok ,amiket átéltem velük és akkor egy kis időre is,de úgy érzem,hogy velem vannak. Sokszor szoktam éjszaka csak egy nagy bögre teával a kezembe az ablakhoz ülni/állni és csak nézni ki az égre,és rájuk gondolni. Azt mondják a sírás nem megoldás,és attól nem fognak visszajönni,ez szerintem nem igaz. Tény,hogy nem fognak,de nekem például sokat segített a sírás abba,hogy feldolgozzam,hogy ők már többé nincsenek,és sírás után egy kis megkönnyebülés érzésem van,hisz ilyenkor tehetetlenek vagyunk,bármit csinálunk ők csak már szívünkben élnek tovább. Mindenkinek maga kell megtalálni,hogy tud a legkönyebben gyászolni. Van aki úgy,hogy ül csendben egy sötét szobában és gondolkozik, sírással, úgy,hogy kibeszéli valakivel, van aki edzéssel/futással, sőt olyan barátnőm is volt,akinek miután meghalt az apukája bulizott,folyamatosan. Nem drogozott,ivott,cigizett,szóval nem elzüllöt,de azt mondta neki ez segít,kiadni magából és tudja,hogy az apukája is azt szeretné ha élné az életét.

Ha nem baj,írok még,hátha segít,bár ilyenkor tudom,hogy azt érzed semmi sem segít.

Mikor mamám meghalt, ekkor még kisebb voltam. Akkor anyáék 1 évig hordtak gyerek pszichológushoz,mert ilyen picinek egyszerűen nem tudtam feldolgozni magamban,hogy a számomra legkedvesebb ember a világon,akivel minden nap voltam,nincs többé. Nekem akkor ez segített. Nem szégyen elmenni egy szakemberhez,kitudja,lehet ő tud neked segíteni a gyászban. Mamám halála óta sajnos sorra értek ezek a rosszhírek,de mára feltudom dolgozni magamban.

Tudom,hogy mit éreznek az emberek halál előtt,milyen ha haldoklanak és tudom,hogy azt akarják,hogy mi éljünk tovább és ne miattuk legyünk szomorúak,hanem ha rájuk gondolunk csak a jóra és a szépre gondoljunk,mert ők utána csak akkor lesznek boldogok ha rájuk gondolunk. Ha befordulsz akkor azzal mindenkinek csak ártasz,beleértve magadat is.

Utáltam mikor ezt mondták nekem is,de én ezt tudom mondani,hogy az idő segíteni fog. Akkor abban a pillanatban azt érzed,hogy vége mindennek és ez soha nem lesz már jobb,de aztán szépen lassan,kezded majd feldolgozni és rájössz,hogy minden megy tovább és megszokod,hogy nincs többé,nehéz nagyon és sokszor igaszságtalan.

Részvétem!

17l

Részvétem neked is, és a válaszolóknak is!

Nekem két éve halt meg a nagymamám, akit heti, volt, hogy napi szinten láttam és nagyon szerettem. Teljesen hirtelen, szóval mindenkit nagy csapásként ért a dolog. A barátaim utána próbáltak vigasztalni, meg az unokatesóimmal (közös nagymamánk volt) sok időt töltöttem, hamar megbékéltem a dologgal, amennyire lehet. Azért még mindig elszomorodok, ha meglátok egy képet róla, de egy olyan jó féle szomorúság, sajnálom, hogy nincs itt, de csak jól tudok rá gondolni, bízom benne, hogy olyan jó helyen van, amit érdemelt :)

Volt még olyan, akit nem ismertem soha, mert nagyon pici voltam, amikor meghalt, szóval azt nem is dolgoztam fel igazán.

16/L

Részvétem. A dédimamám júniusban halt meg. Nem sírtam akkor se utána se. Furcsának tűnhet , de nem töltöttem vele annyi időt. Vagyis más emberek életében a 13 év semmi.

Illetve az anyai nagypapám ő nem halt meg , de súlyos beteg. Szívműtétei voltak , tüdő gondok. Múltkor amikor meglátogattuk őket (az ország másik végében laknak) és bent voltunk a kórháza már az is nagyon megviselt ,hogy azt láttam alig tud járni. és az erős emberből hirtelen egy alig mászó kis öreg lett . Nagyon szeretem őt.

És az is fáj hogy őt néhányszor megverte a nagyanyám. A beteg papám meg kihívta a rendőrséget ,mert a felesége veri. Nekem ez szörnyű érzés :(