Tényleg ennyire borzasztó lennék?

Mindenki azt mondja, hogy utálom a családom pedig ez nem igaz! Nem szeretek velük lenni, de ez még nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket! Nyomasztó érzés, ha velük vagyok. Ha nem apu itthon a főnök, akkor máris el akar válni és ezzel szó szerint zsarolja anyát, holott tudja, hogy mivel rákos volt és leszázalékolták és rokkantnyugdíjas lett nem adhatnának neki munkát. Anya azért, hogy ne váljanak el ezért mindig olyanokat mond, hogy: „Igen igazad van hisz te vagy az okosabb. Én hülye vagyok.” De ezzel csak áltatja apát, aki meg issza a szavait. Utálom ezt! Olyan undorító ezt hallgatni. Na meg van még az első gyerek szindróma. Eddig minden barátnőm, aki belépett a házunkba azt jegyezte meg először, hogy: Rólad miért nincs egy fénykép sem? Jó kérdés… A nővérem a tökéletes, ő az, aki mindig okos volt, ő a gyönyörű lány, én meg a ronda meg a hülye. A tesóm egy nagyon aranyos kisbaba volt én meg egy visítozó baba voltam (mint kiderült ez azért volt, mert nagyon fájt a hasam, mert az allergiás értékeim verdesték a legmagasabb értékeket). És ezt mindig az arcomba mondják. Szeretem a nővéremet. Nagyon. Eddig mindig azt gondoltam ő az, aki majd megvéd mindentől, még anyáéktól is. Amikor kicsi voltam akkor mindig befogta a fülem, ha veszekedtek és énekelt valamit. Hangosabban énekelt, mint ahogy veszekedtek én meg csak sírtam. Borzasztó volt. Mindig ő segített anyának, mert apa agyon dogozta magát anyu meg akkor még elég beteg volt. És bár mára már teljesen meggyógyult még mindig benne van a fejemben az, amikor katéterrel az oldalán jön értem az oviba a tesóm meg mellette cipeli a boltból hozott cuccokat. Mára már felnőtt a tesóm és folyton azt kérdezgeti, hogy miért nem vagyok anyáékkal többet. Félek. Nem akarom, hogy veszekedjenek. De velem is folyton veszekszenek. Kezdem azt érezni, hogy már a tesóm is ellenem van. Azt már megszoktam, hogy nem szabad a szüleimre támaszkodnom, de a nővéremre szükségem van. Nem akarok egyedül maradni ebben a borzasztó világban, de most már el akarok szökni. Messzire. Olyan messzire hogy soha többet ne kelljen hallgatnom azt, ahogy anyu, benyal apunak, és hogy ne kelljen még egyszer a tesóm szemébe mondanom, hogy nem szeretem a családom. Annyira sírtunk mindketten. Mindenki azt mondja, hogy milyen borzasztó ember vagyok. Hogy lehetek ilyen gonosz álnok nőszemély, hogy nem szeretem azokat az embereket, akik felneveltek?? Nem tudom. Azt se tudom, hogy miért ide születtem. Valamit nagyon elronthattak oda fent. Mit tettem én előző életemben hogy ezt érdemeltem? Biztos valami gyilkos voltam. Vagy lehet, hogy csak elcímezték a házszámot és rossz családba küldtek. Én sohase kértem tőlük hogy szülessek meg, hogy neveljenek fel, hogy ÍGY neveljenek fel. Próbálok a barátimhoz menekülni de most új suli, új emberek és nem tudom hogy ezt hogy adjam be nekik mert ők is borzasztó embernek fognak hinni… Vagy talán tényleg az vagyok?