Szerintetek így érte bármi hátrány a gyereket mert sosem járt rendes iskolába?

Valamit veszített, valami mást meg nyert.

Ha választani kéne a kettő közül, én inkább az átlagos gyerekkort választanám, de ez csak én vagyok.

Én ezt választanám átlagos gyerekkor helyett. Mégiscsak messzebbre vezet, mint az átlag alkesz magyar családban begyakorolni a teljes elnyomottságot, hogy fel legyél készítve a való életre. Ne értsetek félre, volt pár jó évem is, aztán jónéhány rossz, amikor a szüleim fejben elváltak, évekig (állítólag miattunk, igazából nincs megfejtés) együtt maradtak, és akkor megtudtam, mi a pokol, amikor két egészen értelmes ember állandóan seggrészegen balhézott egymással, leromlott minden jegyem kb nulla alá, nekem is abból állt az életem, hogy elkezdtem kattanni valamire, amikor nem épp lógtam a többi kiskölyökkel valahol a szürkezónás csínyek és az értelmetlen időtöltések tengelyén, egy-egy kósza bunyóval fűszerezve.

Cseréltem volna vele. Az legyen a legkisebb gond, hogy dolgoznod kell abban, amiben pofátlanul jó vagy. Megjegyzem mindezek ellenére elég jól zenélek, elég hamar megtanulok hangulatot varázsolni egy-egy új hangszeren, ha nagynehezen sikerül beszerezni egy használhatót a hendikeppes hangszergyűjteményembe. Mi lett volna hátszéllel? Sose tudjuk meg. Soha.

Felnotten kiderul. Kivancsi lennek mibol fog elni megèlni. Vagy mikor adja fel az izulete. Egyaltalan mi lesz vele.

Ezt sem fogjuk soha megtudni. Soha.

Nekem volt két olyan osztálytáram, akik élsportolók voltak, és emiatt gyakorlatilag nem jártak suliba. Az a baj, hogy ők alapvetően a tanulást is elhanyagolták, mert a sport volt a minden. Természetesen abban nagyon jók is voltak, de azért most, 30 évesen már látszik, hogy ez annyira azért nem érte meg nekik, mivel már egyik sem sportol. Az egyikük egyszerűen belefásult, megunta, nem akarta már tovább csinálni, a másik pedig egy sérülés miatt nem tudta már azt a teljesítményt hozni, amit korábban. Most ott áll mindkettő felnőttként, szakma és végzettség nélkül, nem értenek semmihez, az egyik szalagmunkás, a másik pénztáros. Nyilván egyik sem lenézendő, de ennél mindkettő többet várt az élettől.

Az, hogy a sulis élmények kimaradtak, a legkisebb gond, mert tényleg voltak kortárs társaságban eleget, de az nagy kár, hogy tiniként mindent egy lapra tettek fel.