Miért nem találtam olyan családot, akikkel összejárhattunk volna, hogy a gyerekek együtt játsszanak?

Rámenős biztos hogy nem vagyok, legalább 1 éve jártam már baba-mama klubba, mire valakit úgy gondoltam meghívok magunkhoz. És mindezt megelőzte az, hogy az eltelt 1 évben vele mindig jókat beszélgettünk a klubban, igaz ő százszor nyitottabb volt nálam és ő mindenkivel jóban volt. Egyáltalán nem magamnak kerestem társaságot. Nem tudom, miért gondolják sokan, hogy 3 éves kor alatt nincs szüksége a kicsinek gyerektársaságra. Persze, mert a pszichológusok megmondták, hogy 3 éves kor után kezdenek egymással játszani. Engem igenis a kislányom magányossága bántott. Nekem van egy szűk baráti köröm, és bőven elég, de ők nem kisgyermekesek. Hiába fogadják nagy szeretettel a kislányomat, a gyerektársaságot nem tudják neki pótolni. El nem tudom mondani, hányszor figyeltem a csalódott kis arcát, ha a játszótéren nem volt senki. Ha látta, hogy vannak gyerekek, már messziről ujjongott (de aztán volt egy nehéz időszak, amikor nagyon nehezen oldódott fel köztük, hiába vágyott közéjük, ezért is akartam itthonra neki kis barátokat, hogy szokja a gyerekeket.) Amikor először jöttek hozzánk a "barátai", 3/4 órán át várta őket a kapuban. És amikor itt van nálunk az unokatestvére, azt a boldog sikongatást, ahogy bemotorozzák az udvart! Ezt nem tudom neki megadni gyerekek nélkül, ezt a feldobott hangulatot. Az unokatestvére sajnos messze lakik. És még csak 2,5 éves, de már nagyon régóta, legalább 1 éve érződik rajta, hogy nagy szüksége lenne állandó gyerektársaságra és nem mindig másokkal találkozni a játszón, ha egyáltalán van ott valaki. A másik anyukát is akkor kérdeztem meg, amikor már ő panaszkodott, hogy jó lenne valakivel összejárni. Szóval általában nem hinném, hogy rámenős voltam. Azok, akikkel végül összejött az ismerkedés egy rövid időre, na velük egyébként tényleg rámenős voltam már, de amikor már összejártunk, láttam az anyukán, hogy ő is látja, milyen jó ez a gyerekeknek. Csak ott a továbbtanulás szólt közbe. A pár házzal arrébb lakó anyuka bejelölt Facebookon és utána kérdeztem rá, nincs-e kedve néha beszélgetni, átjönni. Őt egyébként megértem, ha már dolgozni fogok, épp elég lesz a gyereket eljuttatni és haza az oviból, plusz a meló, a maradék időben már én se akarok barátkozni, kell a házimunkára és a pihenésre. Most lett volna jó, ebben az elmúlt időszakban. Ha már ovis lesz, meg lesz neki a gyerektársaság. Azon is gondolkoztam, hogy lehet az, hogy mások is amiatt távolságtartóak, mert mindig szalad a ház és szégyellik? Egyik anyukával így jártam, nem győzött mentegetőzni, és magamról is tudom, hogy sokáig emiatt nem mertem hívni senkit.

De mi ennek az oka? Miért nem engedünk be mást az életünkbe?

Én magamról tudom, hogy azért voltam sokszor zárkózott ilyen téren, mert nem tudtam elég rendet tartani és nem akartam így fogadni mást. De aztán feladtam, mert rájöttem, hogy akkor soha nem hívhatok senkit, már nem érdekelt, hogy mit fog szólni. De aztán azt tapasztaltam, hogy el se jutunk odáig, hogy bárki előtt szégyenkeznem kellene a rendetlenség miatt. Csak kíváncsi voltam, vajon lehet hogy ők is emiatt zárkózottak?