Kell tesó vagy nem?

Inkább így ne. Majd ha ti újra vágytok babára.

De nagyon pici még a babátok, lehet még másik baba 1-2 de akár 6-7 év múlva is, persze ha jön a vágy második baba iránt. Enélkül inkább ne.

Én sosem akartam gyereket, villámcsapásként ért hogy terhes lettem, megtartottuk. Kb 1 hónapos volt mikor ilyen gondolataim lettek hogy 'na majd a második..'...

Én sem akartam többet, de akartam hogy legyen testvére mert személy szerint szarrá untam a gyerekkoromat egykeként, másrészt a környezetemben olyan jó testvér példák vannak hogy szükségét éreztem.

2,5 év van közöttük, imádják egymást (eddig), a kicsi plusszban olyan nyugodt hogy kb észre sem lehet venni!

Számomra sokkal jobb döntés volt másodikat vállalni mint először buta módon nem védekezni... (Bár elég furán hangzik)

De ha te már most unod nem lenne túl jó szerintem...

Még korai ezen gondolkodni. 2 éves korától lesz majd könnyebb.

Én a saját tapasztalatomat tudom megosztani az egykeségről, mert én az vagyok. Mindig szerettem volna tesót gyerekkoromban, de nem lehetett. szüleim korán meghaltak, senkim nem maradt (szüleim testvérei idősek vagy már nem élnek, az unokatesók többnyire külföldön). Vannak barátaim, de egy testvért nem helyettesíthetnek a barátok.

Ez csak az én véleményem, mások jól elvannak egykeként és más a véleményük. Szerintem személyiség függő. Másrészt meg a szülők döntése/magánügye, hány gyereket vállalnak.

Egy gyereket terveztünk, egy is lett. Mondjuk a férjem révén van testvére, de ez nem volt szempont a döntésben.

Én is egyke vagyok és nem érzem a mai napig hátrányát. Van két unokatestvérem, akikkel testvéri viszonyban vagyunk a mai napig, illetve stabil, erős baráti kötelékeim. Saját tapasztalatom alapján a testvér megléte semmire nem garancia. Lehet rossz a felnőttkori viszony köztük, lehet jó, ez megjósolhatatlan.

Ha a gyereknek jó szociális készségei vannak, akkor igenis ki tud alakítani erős kötelékeket olyanokkal is, aki nem vérrokon.

A férjemmel is erős a kötelék köztünk, pedig szerencsére nem vérrokonom. A gyerekemet se féltem, még kicsi, de nagyon barátkozós, könnyen teremt kapcsolatot számára idegenekkel és sokszor ő kezdeményezi a kapcsolatfelvételt. Az unokatesói már majdnem felnőttek, de körbe van rajongva, szerintem ez a kötelék is megmarad később.

Illetve tényleg sok a változó a testvéreknél, csak gondolj bele: messzire költöznek felnőttként, valamiért egyszerűen homlokegyenest más a személyiségük, ezért kevésbé kötődnek egymáshoz, stb. Persze sok testvérnél jó és szoros a kapcsolat, de ez előre megjósolhatatlan.

A férjem egy nyitott, barátkozós, extrovertált típus. A nővére zárkózottabb, érzelmileg kicsit tompa (olyasmi, mint amikor egy autista nem megfelelően érzékeli a szociális gesztusokat, bár a nővér nem autista). Egy udvarias ismerősi viszony az övék inkább, mint testvéri. A férjem mondta is, hogy persze, szereti, de annyira homlokegyenest más a személyiségük, hogy igazi kötődés nem tudott kialakulni köztük. Nincs harc, nincs utálkozás. Én is kedvelem a sógornőmet, mert alapvetően segítőkész, jószívű ember, de a személyiségem a férjeméhez hasonló, ezért egy hosszabb beszélgetés gyakran megakad a sógornőmmel. Én se tudok mit kezdeni vele, hiába tartom kedves és jó embernek. Nem utálom, férjem se, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele, kevés a kapcsolódási pont a személyiségünkben.

A nővérénél egy példa, minden rosszindulat nélkül (csak családi anekdotaként gyakran hallom), aki egyébként könyvelőként dolgozik és nagyon sztereotíp könyvelő. Egy régebbi családi összejövetelen valaki elmesélte azt a viccet, hogy "Három k...a ül egy padon, milyen hosszú a pad? Hat láb, három hüvely." Mindenki nevetett egy sort, a nővér faarccal ült, láthatóan koncentrált valamire. 5 perccel később megszólalt: "Az nem lehet, az túl hosszú lenne padnak!" - ő kiszámolta metrikus mértékegységben...