Attól félek, hogy a kistesónak "jobb dolga" lesz, mint az első gyerekemnek. Ez normális?

Szerintem nagyon kedves, hogy ilyenen agyalsz már most is.:) Az ember a hibáiból tanul, nyilván az első munkahelyeden és párkapcsolatodban is rosszabbul csináltad a dolgokat, mint a másodikban. Ez így természetes. Jó, hogy tanulsz és fejlődsz.

Egyébként az új gyerek majd egy családba érkezik, teljesen más lesz az élete mindenképp, mint annak a gyereknek, aki családdá tett titeket.

Mindent tégy belátásod szerint, látod, az előzőt is jól nevelted, hiszen azt mondják rá!:)

Egyáltalán nem biztos, hogy a kistesónak az lesz a jó, ami szerinted jobb így látatlanban.

Nekem a nagyobb teljesen nomád volt, etetésben is, sosem altattam kézben sem, vittem magammal a világba pár hetes korától, nem szoptattam, mert nem akarta, üveget választott inkább stb. és mikor megszületett a kisebb, akkor gondolkoztam el, hogy nem én voltam a klasszikus mama, mert a helyes táplálkozáson kívül mindent sokkal szabadabban csináltam anno. Aztán amikor a kisebb más fajta baba lett, mást igényel jöttem rá, hogy a nagyobb nem is akarta, hogy klasszikus legyen a babázás - ha lehet így fogalmazni - ráadásul már fele annyi időm sincs rá, mint a nagyra volt. Szóval majd meglátod, mi lesz az igény és mire lesz időd is. Neked a nagyobbnak jó volt az, ahogy csináltad, gondolom, csak neked volt kicsit nehezebb azzal, amit írtál talán. Az is lehet, hogy neked a kicsi olyan lesz, mint nekem az első, hogy minden jó lesz mindenhogy jó lesz, nem is lesz igénye sem arra, hogy kézben legyen és ezt sem te irányítod majd. Előre ne félj semmmitől, ha tesót vállaltok :)

Én is ezen gondolkodtam, meg azt hittem, nem fogom eléggé szeretni a nagy után (ez persze tök hülyeség volt, de akkor ettől féltem).

Igen, jobb dolga lett, nyugodtabb voltam, ezt adta a rutin, meg a saját tapasztalat. Ez teljesen normális, sajnos az első a prototípus, rajta alakul ki a bevált formula. Másrészt viszont minden gyerek más, sok bevált dolog egyszeűen nem jött be a kicsinél, vele más dolgokat rontottam el. :)

Pont ellenkezőleg: sokkal lazább leszel a második babával, ami eredményezhet kellemetlenségeket is. Pl. A fiam es a lányom között 22 hónap van. A most masfél éves lányom már legalább 3x gurult le kismotorral a lépcsőn, picit mindig megütötte magát, felhorzsolta az arcát. Vagy a fiamat sosem hagytam sírni, szerintem jól tettem, nagyon kiegyensúlyozott nagyfiú. A kislányomat sem akartam sírni hagyni, mégis ugy alakult néha: amikor a fiam szobatiszta lett és ült a vécén, én pedig guggoltam előtte, mert màshogyan nem volt hajlandó kakilni, bizony a kislányom sokszor álomba sírta magát. Pedig minden zsigeremben ellenkezem a sirni hagyással. Viszont így megtanult önállóan elaludni. Szval én pont úgy gondolom, hogy az elsőt a tenyerünkön hordoztuk, az Ő kialakult szokásaiba nem nyúltunk bele, a második viszont ezeknek a függvényében alakította ki a sajág szokásait, sokszor nem is magától, hanem valami külső tényező hatására. És mindezek mellett is azt mondhatom, hogy a második gyermekem is a világ legboldogabb kisgyermeke, hihetetlen jókedélyű, kiegyensúlyozott.

Szval ne stresszelj! Szeresd mindkettőt, amennyire csak tudod, ne szalassz el egyetlen lehetőséget sem arra, hogy megöleld, megszeretgesd őket, és a fülúkbe súgd, hogy mennyire szereted őket. És akkor nem lesz egyik sem boldogabb, sem boldogtalanabb a másiknál. Ők lesznek a világ leboldogabb kiemberei.

Én is fordítva gondolom.

A fiam most egy éves. Hasfájós volt, a fogzást is szenvedi, iszonyat anyás, ezért velem alszik, mert így könnyebb visszaaltatni, amikor egy este 10-szer kel. Minden pöttyöt megvizsgálok rajta, külön kanál és tálka neki...Stb. De megtehetem ezt a luxust, mert csak ő van. A testvére (ha lesz) már nem lenne ilyen szerencsés, nem lenne időm és energiám ezekre a dolgokra. Hamarabb szoknak hozzá a "spártai körülményekhez".