Az miért tilos hogy a gyereket otthon bántják?

Mire gondolsz? Megverni, megfélemlíteni, nem jó módszer egyáltalán, és sok lelki sebet okoz.

Ha pl. arra gondolsz, hogy valakinek picit (nem úgy, hogy fájjon) ráütnek a kezére vagy a fenekére) az szerintem sem tragédia.

Nevelni csak példamutatással lehet.

Ha a szülő tettleg bántja gyerekét, példát mutat, ha nem tetszik, amit a másik csinál, nyakon kell csapni. Ez rögződik a gyerekben.

.

"Engem is vert az apám, mégis rendes ember lettem!" - ez a frázis csak akkor igaz, hogy aki ezt hangoztatja, ennek ellenére sem veri gyerekét.

Nem mindegy, hogy bántani a gyereket, vagy nevelni. Bántani tilos, és elítélendő. A bántás az, amikor úgy gyakorol valaki fizikai vagy lelki hatást a gyermekére, hogy az sem közvetlenül, sem közvetve nem fogja a gyermek érdekeit szolgálni.

A neveléshez kapcsolódó szülői fegyelmezés szerintem más lapra tartozik. Én nem ítélem el azokat, akik szigorúan és kellő következetességgel nevelnek gyereket. Én is tudtam gyermekkoromban, mi az a határ, ahonnan már elfenekelés vagy pofon jár, feszegettem is néha ezeket a határokat, és érdekes módon, megmaradtam egészséges lelkületűnek, és ma is a legnagyobb szeretettel és tisztelettel gondolok vissza szüleimre.

Lelki sebeket azok a bántalmazások okoznak, ha pl. az apuka csámpázik haza este részegen, és csak azért, hogy megmutassa otthon, hogy ő a Jani, lekever két pofont a gyermekének. Igazságtalanul, ok nélkül. Ez megmarad a gyermekben még évtizedek múlva is. Az viszont, hogy kapott pl. egy anyai pofont, mert visszabeszélt, vagy olyat tett, amiről a gyermek saját maga is tudja, hogy nem lett volna szabad, azt tudat alatt is jogosnak fogja érezni, és nem fogja hátráltatni az egészséges lelki fejlődésben a gyermeket. Bocs, ha hosszú voltam.

"De ezzel azt is megtanítod neki hogy erőszakkal könnyen eléri a célját."

Hogy a nagy klasszikust idézzem: ez így, ebben a formában nem igaz. Én is kaptam jópár elfenekelést kiskoromban, pl. olyanokért, hogy egy nyáron megígértem otthon, hogy délután 5-re otthon leszek (kettő körül mentünk ki bicajozni), és este 9-kor még mindig a lakótelepet róttuk, vagy olyanokért, hogy többször mondták, hogy ne mászkáljunk be a lakatlan házhoz az utcában, mert nem a miénk és így nem szabad (düledező viskó volt, gazdátlan, a gerendázat már megroppant), de mi mégis bementünk, meg hasonló csalafintaságokért. Így visszaemlékezve az összes verés amit kaptam, jogos volt, mégsem érzem úgy, hogy az erőszak bármit is megoldana.

Ha a szülő meg tudja ítélni, hogy mikor van szükség egy apróbb vagy kiadósabb náspángolásra, akkor a gyerek nem azt fogja megtanulni, hogy erőszakkal mindent meg lehet oldani. Eleve nem is erőszaknak vagy megfélemlítésnek fogja fel ilyenkor a dolgot, hanem inkább büntetésnek vagy érdekérvényesítésnek, (még ha akkoriban ez utóbbinak még fogalma sincs a jelentéséről). Nagykorában pedig ezeket fogja érzékelni, ezekre fog emlékezni, és nem az erőszakra.

Persze, ha a szülő rosszul ítéli meg a verés szükségességét, akkor már lehetnek később problémák. Bár egy-két alkalom egy gyerek élete alatt (10-14 év) általában nem okoz maradandó lelki sebeket, viszont ha túl sokszor történik jogtalan vagy oktalan testi fenyítés, akkor az már mindenképpen károsan hat(hat) a gyermek későbbi életére, személyisége valóban torzulhat olyan mértékben, ami már gátolja a társadalomba való későbbi jó beilleszkedést.

Ez az egyik legnehezebb része a gyermeknevelésnek: jó döntést hozni olyan esetekben, amikor valamiféle büntetésre van szükség. Milyen jellegű büntetés legyen, milyen erejű, és mely időpont a legjobb, amikor alkalmazni kell azt. Ha túl enyhe a büntetés, akkor nem éri el a célját; ha túl kemény, akkor meg igazságtalanságérzetet kelt(het) a gyermekben. Ez utóbbi esetben fordulhat elő, hogy a gyerek inkább az erőszakot látja benne, semmint a nevelő jelleget (és talán pont ez a kategória a részegen hazatámolygó apuka, aki piszkavassal, nadrágszíjjal vagy ilyesmivel veri el a gyereket, mert annak még nincs kész a házija vagy nem rakta még ki a vacsorát az asztalra).

Ez csak azt mutatja hogy a szüleid kifogytak az eszözökből. Amúgy meg a nevelés nem egzakt tudomány, az hogy te milyen lettél milyen neveléstől, nem azt mondja hogy mindenki olyan lesz. Csak hajlamosság van.

Amúgy vannak gyerekeid?

Az alaptézis az, hogy egy gyerek szereti a szüleit – akkor is, ha ostorral verik. Mert számára az a „normális”. Szóval ez még nem igazolja a verés jogosságát.

A gyerekverés erkölcsi oldala az, hogy jóérzésű ember nem csinál olyat, amilyet nem szeretné, hogy vele tegyenek. Márpedig senki nem szeretné (ha egészséges), hogy egy nála nagyobb, erősebb megverje. Akkor miért tenne ő így egy nála gyengébbel, egy gyerekkel?

A másik dolog, ahogy te is írod, „félsz”, ezért nem csinálod azt, amiért kaptál. Namármost sokak szerint a félelem nem jó alap az élethez, ráadásul ezáltal egy külső erő miatt nem csinál valamit egy gyerek, nem pedig belső korlát miatt (azért, mert megérti, belátja, hogy a tette helytelen). Ezt nevezik idomításnak.

Példa: ha egy gyerek kínozza a macskát, mire anyuka/apuka elfenekeli, akkor ugyan nem fog ilyet tenni többet anyuka/apuka előtt, de ha nem látják, attól még igen. Tehát arra neveljük vele a gyereket, hogy hazudjon nekünk, mivel fél.

Egyébként erre nagyon jó példa egy átlagos óvoda, iskola. A gyerekek zöme mélyen hallgat, ha a tanár megkérdezi, ki tett valami „rosszaságot”, sőt van, aki másra próbálja kenni. Mert félnek a büntetéstől. Arra neveljük tehát a gyerekeket, hogy sunnyogni kell. Mintha nem csinálna minden ember időnként butaságot, „rosszaságot”, mintha mi, felnőttel makulátlanok volnánk.

Továbbá, ahogy mondani szokták, „az agresszió agressziót szül”. Akit bántanak, az gyakran másokon vezeti le a feszültségét.

A büntetés nem önmagában rossz, időnként szerintem mindenkinél előfordul olyan, amikor nincs a szülőnek más eszköze, mint pl. eltiltani a gyereket a kedvenc játékától.