Volt olyan pillanata a terhességednek/szülésednek/anyaságodnak, mikor legszívesebben visszacsináltad volna a dolgokat?

szerintem a szülőágyon minden épeszű nőnek megfordul a fejébe, hogy ezt mégse :D

terhességem alatt nem gondoltam meg magam egy másodpercre se, de végig nagyon nagyon vártam már, hogy túl legyünk rajta mert nagyon problémás volt a terhességem, végig feküdtem, hol kórházban, hol otthon, nem volt egy felhőtlen dolog :(

mióta megszületett, szintén nem gondoltam úgy, hogy mégse kéne, pedig már 6 éves, sok mindenen túl vagyunk :)

de a szülés közben tényleg voltak cifra gondolataim :D

Az első otthon töltött, átüvöltött éjszakán álltam a karomban a gyerekkel hajnali 3-kor, a párom feküdt az ágyon, a fejére szorított párnával, 4:30-kor kelt volna, hogy menjen dolgozni, anyám bejön a nappaliból és faarccal megkérdezi, hogy "miért sír?" és nekem fogalmam sincs mit csináljak, hogyan altassam el, és rájövök, hogy ez már minden éjjel így lesz. Na, akkor átfutott a fejemen, hogy soha többet nem szexelek.

Aztán elaludt, és álmában mosolygott egy kicsit, és mindent elfelejtettem neki. Aztán azóta az éjszakák sem ilyen szörnyűek már. :)

mondom, még alegnyűgösebb, leghisztisebb napján sem bántam meg hogy anya lettem - ahogy a kórházban sem amikor már a 2. hetemet töltöttem bent császár szövődmény miatt...egyszerűen én ilyenkor nem erre gondolok, hanem arra, hogy mit tehetek azért, hogy jobb kedve legyen, vagy esetleg arra gondolok de jó lenne ha már végre csönd lenne és elaludna, de arra sosem, hogy visszacsálnám...

2-es

Vajúdás alatt igen, leszívesebben visszacsináltam volna az egészet.

Az első 1-2 hónapban már csak azt gondoltam 1-2-szer, hogy "kellett ez nekem...?". :)

mire a fiam 4 hónapos lett ,a férjemmel visszafordíthatatlanul eltávolodtunk egymástól.

bár akkor sem a gyereket bántam ,hanem azt ,hogy már most biztos hogy apa nélkül fog felnőni és hogy nekem sem gyerekkoromban és felnőttkoromra sem adatott meg a normális ,teljes család.hamar ugrottunk bele ebbe az egészbe ,de szerencsére napközben mikor a fiammal játszunk és nevedgélünk ,nagyon boldig vagyok.viszont mikor eljön az este ,és egyedül maradok a gondolataimmal ,vagy mikor ráeszmélek ,hogy nem csak anya vagyok ,hanem nő és ember is ,akkor szörnyen magányos vagyok ,és úgy érzem elrontottam az életem.de sosem tudnék a fiamra haragudni.