Nem igazán tudom, hogy mit is érzek?

Nálunk akkor jött el a gyerekvállalás pillanata, amikor már nem érdekeltek minket azok a dolgok, amiket felsorolsz (és amikről egyébként miért is kéne hosszabb távon lemondani?).

Az anyagiak és az életkor alapján én látnám akadályát, a lelki érettséget viszont nektek kell tudni. Biztos sokan vállalnak úgyis, hogy bizonytalanok, nálam ez úgy volt, hogy sokáig csak ,,majd egyszer a jövőben" szerettem volna, de bepánikoltam volna, ha előbb jön. Aztán volt egy ,,nem bánnám, ha becsúszna, de azért még nem most akarok"-időszak, végül mikor ténylegesen, és határozottan előjött bennem a gyerek utáni vágy, onnantól a félelmek, hátráltató gondolatok teljesen háttérbe szorultak, és egyáltalán nem érdekeltek, csak vártam nagyon, hogy végre jöjjön a baba.

Én is teljes mértékben egyetértek az előttem válaszolókkal. Bennem is évekig ingadozott a téma, hol erősebb, hol gyengébb formában. Ha az első "fellángolós " időben bevállaltam volna, akkor bizony én is 24-25 évesen lettem volna anya. Aztán más miatt nem is alakult úgy az életem, hogy vállalhattam volna egy gyereket, de most már jobb is így. 30 éves koromban született meg a lányom végül.

Amit neked javasolni tudok, hogy amennyiben ennyire foglalkoztatnak még a "vacsik, spontán programok, kirándulások, stb." , persze amit ki/meg lehet élni, ezt a maradandó időszakot még éld meg ezeknek, de tűzz ki egy határt azért. De majd tényleg érezni fogod, amikor már ezek nem jelentenek annyit, mint egy gyerek gondolata.

Egyébként mi rosszabb anyagi helyzetben élünk tőletek, tehát ez nem lenne akadálya már egy gyereknek.