Tudom, hogy akarok majd gyereket, de aggódom, szerintetek?

1. Ugyanakkora eséllyel lesz rossz anyja, mint apja. Ha a saját választásodban nem bízol, akkor nem bízol saját magadban sem.

2. Akkor is lehet örökbefogadni. Ha igazán egy gyermeket szeretnél, akkor ez nem lehet akadály. De miért jönne közbe ilyesmi? Hogy valaki meddő az valójában relatíve ritka. Azért, mert itt gyakorin nonstop jönnek a kérdések, hogy "már 2 hónapja próbálkozunk, de semmi", még nem jelenti azt, hogy ennyi meddő nő van, csak itt gyakorin.

3. Még egyszer: te nem bízol saját magadban, a nevelési elveidben, a pszichédben. Ezzel valóban féljél gyereket vállalni, akkor legyél anya, ha érted és érzed a saját döntéseid súlyát. Ez szemmel láthatólag most még nem az erősséged. Lehet érdemes lenne felkeresned egy pszichológust, mert egyelőre igen pesszimistán gondolkosz a témában. És ha a világ legjobb apját találod megy? Ha lesz 5 saját gyereked? Ha a világ legjobb édesanyja leszel? Merthogy ezekre is van ám esély!

"...Mert van, aki úgy született, hogy alkalmatlan a házasságra, és van, akit az

emberek tettek ilyenné,...

Egyszer mind meghalunk. Ráadásul nem tudjuk mikor, hogyan. De ugyebár ezen is felesleges aggódni.

Viszont ha ilyeneken előre aggódsz akkor azt a kis idődet is elb*szod, amit még boldogan tölthetnél.

Nyilvánosan aggódva meg aztán másokét is...

Mármint az enyémet nem rontottad el.

Ha sokszor aggódsz élőben másoknak is, arra gondolok.

De ne gondolkozz sokat ilyeneken. Magadnak ártasz vele a legtöbbet.

Menj és érezd jól magad!

Szia! Igaza van az előttem szólónak, igyekezz rendezni magadban a paráidat, mert nagyon nem tesz jót a gyerekeknek, ha az anyjuk folyton feszül valamin. Ne érts félre, én lennék az utolsó, aki „követ dob” rád emiatt, mert magam is túlaggódós típus vagyok, mindenen gondolkodom, elrágódom, jobbról-balról megvizsgálom az összes eshetőséget…

Dolgozom az ügyön, igyekszem lazább lenni, tudom, hogy nem könnyű. Amikor elfognak az ilyen gondolatok, szerintem próbáld meg azt, hogy továbbviszed az adott parát, végül annyira szürreális rettenetek kerekednek ki belőle majd, hogy rájössz, nincs értelme ezen rágódni.

A példáiddal élve:

1: a gyereknek kell egy apa, egy jó apa. Ha nem lesz?

S mi lesz, ha lesz, boldogan éltek, megszületik a gyerek, és az apja meghal mondjuk autóbalesetben? Vagy nem hal meg, csak lebénul, és ott leszel egy-két gyerekkel, egy ideális apával, aki moccanni sem bír?

2: ha közbejön valami? Pl.: nem lehet gyerekem?

És mi van akkor, ha attól is terhes leszel, ha „rád néznek”? Meglesz az áhított számú gyerek, de te hiába védekezel, újra és újra csak teherbe esel, s végül ott leszel 10–20 gyerekkel?

3: ha lesz gyerekem, de elrontom? Annyiszor hibázhatok, félek.

Nos, itt azon kéne elgondolkodnod szerintem, mi az „elrontás”. Mert mi van, ha él benned egy kép, hogy milyen gyereked lesz, mondjuk szőke, angyali kislány, aki folyton mosolyog, már csecsemőnek is nyugodtan gügyörészik, nagyobbként pedig a tanító nénik álma – ellenben születik egy barna, örökmozgó, nyugtalan kisfiad, aki folyton üvölt, nem alszik jól, állandóan rohan, az igazság bősz bajnokaként a tanító néninek sem fél megmondani a véleményét.

Nyilván a neveléstől sok minden függ, de egy gyereknek van egy alapvető habitusa is, amit nem tudsz elnyomni. Sok szülő megkeseríti a gyereke életét, hogy azt az „ideális” embert próbálja meg belőle faragni, akit megálmodott (pl. focistát nevelne, de a gyereknek semmi érzéke a labdához).

És igen, bizonyára sokszor fogsz hibázni a gyereknevelés közben. Mert mindenki hibázik. Egy a fontos, szeresd a gyerekedet, és tudd, hogy neki te vagy a lehető legjobb anyja. Hiába tűnik majd Kata, Klára „profibb” anyának, a te gyereknek rád lesz szüksége, senki másra.

Egyébként pedig sosem késő változtatni bármin, a gyereknevelésben elkövetett hibákat is orvosolni lehet (ad absurdum be is lehet vallani a gyereknek, hogy valamit nem jól csináltál).

Szóval nyugi, ahogy anyukám mondta mindig „a holnap problémája legyen a holnapé”! :)

"3: ha lesz gyerekem, de elrontom? Annyiszor hibázhatok, félek.

Nos, itt azon kéne elgondolkodnod szerintem, mi az „elrontás”. Mert mi van, ha él benned egy kép, hogy milyen gyereked lesz, mondjuk szőke, angyali kislány, aki folyton mosolyog, már csecsemőnek is nyugodtan gügyörészik, nagyobbként pedig a tanító nénik álma – ellenben születik egy barna, örökmozgó, nyugtalan kisfiad, aki folyton üvölt, nem alszik jól, állandóan rohan, az igazság bősz bajnokaként a tanító néninek sem fél megmondani a véleményét. "

Én szóról szóra így jártam :D