Anyukák ti hogyan élitek meg ahogy nagyfiú lesz a kisfiatokból?

szerintem csak a korcsoportjához(vagy báttyához?) próbál hasonulni, ami nagyon jó, mert pont ez a lényege a szocializálódásnak hogy alkalmazkodunk környezetünkhöz, ezáltal az "befogad", tehát nem egy csendes, magányos kis srác lesz ott hátul.

amúgy az érzéseid inkább ehhez hasonlítanának:

"Lassan elvesztem a kisfiamat??? " ez helyett:

elveszítesz egy kisgyereket és kapsz egy kisfiút :D

én inkább örülnék, hogy nem lesz egy hermafrodita, vagy ilyesmi..

de még nem tartok ott, de kíváncsi lennék a válaszokra.

de bnőmnél amit látok, engem inkább az hat meg, hogy kb 14 évesen már alig látni a gyereket. de ő nem így érzi, szerinte mély és sokszínű a kapcsolatuk, de nekem úgy tűnik, hazajön letenni a táskát és már megy is bandázni.

Hát Kérdező? Biztosan nem fogsz normálisnak tartani, de én is nagyon sokszor gondolkodom ezen, pedig még 2 éves sincs a fiam. Egyre kevesebb dologhoz igényel engem, a játszón folyton otthagy és bandázik. Ilyenkor tök büszke vagyok rá, de mi lesz majd később?!

Félek, hogy nehéz lesz a leválás...nekem, nem Neki.:-)

Én attól félek, hogy milyen lesz, amikor először lesz úgy igazán szerelmes.

Az én fiam is 7 éves lesz. Már egészen pici korától kezdve foglalkoztatott a gondolat, hogy én szeretem, óvom, nevelgetem, aztán egyszer majd jön valami helyes kis fruska, és elviszi...

Ilyenkor arra gondolok, pokoli anyós leszek... de aztán visszagondolok arra, hogy én hogy féltem a szerelmeim anyukáitól, amikor én voltam tizen-huszonéves, és olyankor lehiggadok. :)

Ô már picinek is nagyon "pasis" kisfiú volt. És nekem valahol büszkeség látni, ahogy egyre nô, komolyodik... Már "szerelmes"... :) (Csaj ügyekben persze hajthatatlan vagyok, és segítek neki, hogyan "udvaroljon", és nagyon rosszul viselem, ha egy kislány "összetöri a szívét", mert bizony volt már ilyen... Ilyenkor jó, hogy mellettem van a barátnôm, hogy józan hangon emlékeztessen rá, hogy ez az élet rendje... mert ilyenkor komoly hárpia tudok lenni... :))

Szóval igen NEHEZEN viselem, hogy nem vigyázhatok rá, nem óvhatom meg mindentôl, és hogy már elkezdôdött a folyamat, aminek évek múlva az lesz a vége, hogy felnô és elmegy... De közben meg nagyon büszke vagyok rá, mert már látom, hogy milyen remek férfi lesz belôle, olyan, akit én magam is alakíthattam egy picit! (Már amennyire hagyta...) :)

"Mikor a gyerek megnő, nem szokás gyászolni, holott volna rá ok. Az a négyéves kislány olyan visszahozhatatlan, mintha meghalt volna."

Jonathan Tropper

Megértelek, vannak hasonló gondolataim:)

6 éves kisfiam van.

Kedves első: ha már lenézel egy csoportot, tudd, miről beszélsz: "Egy hermafrodita (hímnős, kétivarú, kétnemű) élőlény fel van ruházva mind a hím, mind a női nemi szervekkel és mindkét fajta ivarsejt előállítására képes" forrás: [link]

Kedves kérdező! Én is minden nap elcsodálkozom, milyen gyorsan nő a kisfiam. Elképesztő. Szerintem ez csodálatos folyamat, próbálok csodaként és nem szomorú érzésekkel belegondolni. :)

5-ös, való igaz annyira nem vagyok járatos a témában hál égnek, de ahogy megcsinálják magukat: felül nő, alul férfi, szerintem sokan szándékosan, és nem a wikipédiásról beszélek, akikból mondjuk lehet vagy két mutáns Afrikában.

amúgy én sokszor gondolok arra, ha igazi családja lesz akkor már valamit elértünk.sokszor olyanoktól félek, hogy direkt (vagy nem direkt ismerve a mai "lányokat")felcsináltatja majd vele magát valaki és fizetheti a gyerektartást, pláne én meg nem láthatom az unokám mert ugye mindig a lányhoz kerül mint anyához, meg akár felnőtten is, sok férfi nincs a családjával, tehát hogy lesznek nekem unokáim?

szóval ha tényleg lesz egy normális nő az életében akivel holtomiglan én örülnék nagyon.

bennem inkább a babakorszak múló pillanataitól van félelem, pláne hogy meg sem tudom örökíteni.