Fogom még valaha szeretni a gyerekem?

Egyetértek, a kérdező így is épp eléggé maga alatt van, azzal, ha kíméletlenek vagyunk, vagy elítéljük őt, nem segítünk.

Kedves Kérdező! Valóban nagy a baj, és segítségre van szükséged, méghozzá orvosira. Nem (csak) gyógyszerre, hanem pszichoterápiára. Szerintem ez a szülés utáni depresszió egy igen durva fajtája. Arra én is kíváncsi lennék, hogy éreztél a terhesség alatt, milyen szülés lett végül (császármetszés miatt érzed-e "idegennek" a gyereket, hogy egyszer csak odaadták..). Hány éves vagy, kisfiúról, vagy kislányról van-e szó (mit vártatok), amikor sír, akkor csak nem foglalkozol vele, vagy idegesít is? Ha beteg, vagy arra gondolsz, hogy elveszítheted, félted-e, vágysz-e "másik" gyermekre, stb...

Az a kulcs, hogy mi vitt erre az apátiára: szülési kudarcélmény, feldolgozatlan sokk, csalódottság, félelem, hormonok?

Menj el egy jó szakemberhez, csak ő segíthet! A legjobbakat kívánom Neked, és a Babádnak is!

Ne aggódj kérdező, nem vagy ezzel egyedül és ettől még nem vagy rossz ember!!

Akkor lenne baj, ha tényleg nagy ívben lesz*rnád a gyereket és tudomást se vennél róla, nem foglalkoztatna a gondolat, hogy ez így nem jó.

Viszont te nem így vagy ezzel.

Lehet, hogy tényleg csak valami mentális probléma áll a háttérben, nem tudom, nem ismerlek és szakember sem vagyok.

Ellenben van egy nagy társadalmi nyomás a nőkön, pláne, ha olvasol netes fórumokat, hiszen mindenütt azt sulykolják belénk, hogy a gyermekünk szeretni KELL, ő kell, hogy a legfontosabb dolog legyen az életünkben stb.

Pedig ez nem mindenkinél van így.

Vannak igazi született "ősanyák" és vannak olyanok, mint pl. én és lehet, hogy te is, hogy vágytál gyermekre, de nem az anyaság életed legfőbb célja.

Nincs ezzel semmi gond.

Nekem is hasonló gondolataim vannak, de már itt nem is merek tanácsot kérni, mert egyszer kiírtam egy ilyen kérdést és hiába nem ismerik a hátteremet, mindenki csak támadott ismeretlenül, hogy menjek pszichiáterhez, minek az ilyennek gyerek stb.

Te bátor vagy kérdező :)

Én nagyon szeretem a lányom, de sokszor mégis idegennek éreztem, főleg az elején.

Már másfél éves, kb. 1 éves kora után lett jobb, mikor elkezdte ő is kinyilvánítani felém a szeretetét, addig csak úgy éreztem olyan ő, mint egy Tamagocsi (nem tudom, hogy kell leírni), hogy csak etetem, pelenkázom és semmi visszajelzést nem kapok.

Mai napig többször érzem, hogy ő "nyűg", hogy van, szívesen lennék nélküle, de én sajnos nem tehetem meg, mert egyedül nevelem.

Nálam biztos ez is közrejátszik, hogy így érzek.

Ha néha pár órára a nagyira tudom bízni, én is élvezem a szabadságot, egyáltalán nem hiányzik és bizony sokszor volt olyan is, hogy majd el sírtam magam anyukámnak, hogy nem akarok hazamenni és megint kettesben maradni napokig ezzel a vinnyogó gyerekkel.

Gonosz dolognak hat ilyet mondani, de ezt csak az értheti meg, akit elhagytak és egyedül maradt rajta a gyereknevelés terhével és a szegénységgel, valamint a lelki fájdalommal, kimerültséggel.

De mindezeken túl, én sosem voltam az a tipikus anyának való ember.

Mai napig vallom, hogy az állatokat sokkal jobban szeretem, a gyerekek a mai napig idegesítenek, nem tudok mit kezdeni velük.

Érdekes érzés ez, próbálom erővel jobban szeretni a lányom és lelkiismeret furdalásom van, mikor látom, hogy a nagyi egész nap csak vele foglalkozik (igaz, neki csak heti 2 alkalom jut belőle, így könnyű).

De ilyen vagyok, ettől még nem vagyok rossz ember és nem csak úgy lehet valakit szeretni, hogy egész nap puszilgatom, meg játszok vele, énekelek neki.

Nem közvetlen a témához kapcsolódik, de ugyan ki mondja meg, hogy mi a normális?

Általában a többség gondolja azt, hogy normális. Aztán van aki képes feldolgozni a devianciáját van aki nem. Gyógyszerrel kezelnek egy rakás nyavalyát, csak azért mert a többség azt gondolja, hogy az nem normális. Hát ez biztosan segít...

Amit a kérdező ír, az is "normális", mert van ilyen.

Azzal nem segítesz ha a képébe dörgölöd, hogy márpedig nem az, slussz, mert ez nem igaz egyrészt, másrészt a bűntudattól és többséghez való tartozási kényszertől depresszióba süllyedt anyuka sem lesz hasznára a babának.

Ő tudja, hogy így nem érzi jól magát, máshogyan szeretné csinálni, máshogyan szeretne érezni. De akármennyire is hiszik ezt mások, ehhez az első lépés nem az, hogy kétségbeesetten sz@rnak titulálom magam meg elfogadom, hogy én beteg, hülye vagyok és kezeltettem magam. Ez csak mélyebbre ránt.

Az első lépés, hogy elfogadom magam, a negatív érzéseimmel együtt, az élethelyzetemet és azt, hogy emberből vagyok, nem tökéletes, más sem az, csak annak látszik, a negatív érzelmek is az élet részei.

Ezzel ha elkezd oldódni az önmagát generalizáló szorongás, akkor a közérzet is javul. De amíg stresszel azon, hogy jaj nem szeretem, sz@r vagyok stb. addig kényszeresen ezzel lesz elfoglalva és csak rosszabb lesz, mert semmi más nem jár a fejében. Ezzel megakadályozza, hogy a babával jól érezze magát, hiszen már egyedül sem érzi jól magát. A babát fogja a probléma okának látni, pedig az csak a saját félelme.

Ez hasonlít a kényszerbetegségre, hiszen ha félek, szorongok valamitől, akkor azt a tárgyat, embert, élethelyzetet, gondolatot kényszeresen kerülni próbálom. Viszont a folytonos kerülni akarás nem engedi, hogy a negatív gondolat elfelejtődjön, hiszen folyton erre gondolsz, így a szorongás generálja magát. Ráadásul mivel tudom, hogy ez nem "normális" még egy plusz szorongás is rájön. Szorongva pedig ritkán érzem jól maga, tehát nem lesz pozitív megerősítés.

"jaj nem szabad erre gondolnom, puff már megint erre gondolok..."

"jaj szeretnem kell, szeretnem kell..." Közben ez a mantra kezd nyilván teherré válni, kudarccá, mert nem ettől fogja szeretni, hogy erőlködik, ez is csak negatív érzés lesz stb.

Gondolatoknál, érzéseknél ez különösen nehéz, mert egy gondolatot, érzést nehéz úgy kerülni, hogy koncentrálok rá, ezzel csak folyton eszembe juttatom.

Később aztán a szorongást kiváltó tárgyat, helyszínt stb képes lesz akár meggyűlölni az ember mindenféle valós ok nélkül.

A szülés után depressziók javarészt szerintem ilyen öngeneralizált szorongásokból adódnak. Mert van egy pont amikor az ember nem teljesít, nem érez maxon, aztán beindul a gép, és a sz@rságtól való félelem gondolata generálja a félelmet, erőlködve nem lesz kiút.

Az extrém pszichózisokról persze nincsen szó!

Üdv,

Egy kényszerbeteg

Várt gyermek volt? Terhesség alatt örültél neki, "szeretgetted"? Pici baba korában sok gond volt vele? Hasfájós volt? Sokat sírt? Bevallom engem a gyereksírás kikészít egy idő után.... teljesen..... (és hasonló érzések kerítenek hatalmukba...)

Egy nem éppen pozitívan megélt szülés bizony előidézhet ilyen érzéseket, de ahogy már írták is előttem, minél nagyobb a pici, annál büszkébb lesz rá az anyuka, mert már ezt is tudja, azt is, lassan járni kezd, szavakat mondani.... Annál inkább fogja szeretni, ha ilyesmi történt előzőleg az anyuka lelkivilágában. Erőltetni semmit sem kell! Próbálj meg vele olyan dolgokat együtt csinálni amit te is szeretsz!!

és még egy!

Nekem nagyon sokat segített felébreszteni bennem az anyai ösztönt, amikor olyan filmet láttam, amiben a gyermeket valamilyen sérelem érte.

Beleéltem magam, mi lenne ha az én gyermekemmel történne. Mindig pityergés és mélyről jövő szeretetérzés lett a vége! :)

Meg mindig tart?

Nem voltal te meg keszen a gyerekszuleshez. Nem kellett volna meg. Remelem azota nem csinaltatok meg egyet,hogy azt is ne szeresd.